A könyv bevezetőjében Toshio Meronek, Miss Major asszisztense összefoglalja Major életét és munkásságát kronológiai sorrendben kiemelve azokat a fontos eseményeket és embereket, akik majd a a könyv nagyobb részét kitevő beszélgetésben is felmerülnek. Meronek többször is leírja, hogy Major aktivizmusa és az ehhez kapcsolódó rezilienciája Meronekre is inspirálóan hatott.
Major 1940-ben született, és ott volt Stonewall-nál, aminek ő az egyik utolsó híres élő szemtanúja. Az AIDS-krízis idején Major létrehozta az Angels of Care nevű szervezetet, amely színes bőrű transz embereket, főleg nőket alkalmazott. Az Angels of Care dolgozói a családjuk által magukra hagyott AIDS-betegeket ápolták, és közülük sokan később is ápolói munkát tudtak végezni ennek a munkatapasztalatnak köszönhetően.
A legfontosabb személy, akit a bevezetőben kiemel Meronek, Frank “Big Black” Smith, aki az Attica börtönlázadás egyik vezetője volt, és a Dannemora börtönben együtt raboskodott Majorrel, akit mentorált, és bevezetett az aktivizmus legfontosabb lépéseibe. Big Black tanította meg arra Majort, hogy az amerikai börtönök és zárt pszichiátriai kórházak a börtönök mint ipari komplexumok részei. Ezekbe az intézményekbe leginkább az etnikai kisebbségekhez, illetve sérülékeny csoportokhoz tartozó embereket (pl. fekete transz nők) zárják be, ahelyett, hogy segítséget adnának nekik ahhoz, hogy jobb körülmények között tudjanak élni, és bejelentett munkát tudjanak vállalni.
A könyv kétharmada egy beszélgetés Miss Majorrel. Ebben a formában írta meg Meronek a könyvet, mert Major a párbeszédben hisz, mert ezzel az eszközzel tud kapcsolatot teremteni az emberekkel. A beszélgetés első részében arról beszél Major, hogy ugyan Stonewall a cisz meleg és leszbikus mozgalom számára elindított valamit, de a transz emberek hátra lettek hagyva. Gondoljunk csak Sylvia Rivera híres beszédére az 1973-as New York-i Pride-on, amiben elmondja, hogy a melegjogi mozgalom a legsérülékenyebb tagokat hagyta magára, a transz embereket, akiknek még a mai napig is sokszor a bebörtönzéssel és az ellenük elkövetett erőszakkal kell szembenézniük. Major kiemeli a beszélgetésben azt is, hogy mennyire más az élete egy színes bőrű transz embernek egy fehéréhez képest, különösen Amerikában, ahol az afro-amerikaiak elleni rendőri brutalitás és mindennapi diszkrimináció jellemző.
Major a saját nemi identitását nagyon fluidan éli meg, illetve praktikus okokból szerepel még mindig ‘férfi’ a személyi igazolványában, mert így a rendőrök kevésbé erőszakosak vele, ha igazoltatják. Major hangsúlyozza azt is, hogy sokféle munkát végzett élete során, és mindegyiknek a lényege az volt, hogy meglegyen a túléléshez szükséges napi betevője. Az aktivizmus pedig a mai napig nagyon fontos számára, jelenleg Little Rock, Arkansas-ban üzemeltet egy menedékhelyet transz emberek számára (TILIFI - Telling It Like It Fuckin' Is). Miss Major leginkább az alkalmazkodóképességét, és a megújulásra való hajlandóságát emeli ki, mint amik segítenek neki túlélni és aktivistaként dolgozni hosszú élete során.
A könyvet azoknak ajánlom, akiket érdekel a transz aktivizmus, kiváltképp a színes bőrű transz emberek helyzete Amerikában (vagy bárhol), illetve az, hogy hogyan lehet úgy érdemben tenni sorstársainkért, hogy nem áll mögöttünk egy hierarchizált szervezet, hanem a terepen, helyben segítünk annak, akinek szüksége van rá.
