Amikor először kezdtem el blogolni kalandjaimról egy dzsenderkreatív gyerek nevelését illetően, nem voltam eléggé művelt, ha dzsenderről volt szó. Mindössze annyit tudtam, hogy azt szerettem volna, ha mindenki számára rendben volna, hogy az én 3 éves fiam ruhát visel és szereti a Disney hercegnőket. Azt akartam, hogy minden rendben legyen a feminin dolgokat kedvelő fiúk számára, és a maszkulin dolgokat kedvelő lányok számára. Először fogalmam sem volt arról, hogy a nemi kettősséggel küzdök.

Nemi kettősség (binaritás)(fn.): a nem osztályozása két különböző, ellentétes, femininné és maszkulinná szétkapcsolt formáira.

Férfi vs. Nő. Fiú vs. Lány. Kék vs. Rózsaszín. Szuperhős vs. Hercegnő.

Úgy tűnt, mindenki azt akarta, hogy a fiam legyen az egyik, vagy éppenséggel a másik. Vagy-vagy. Az emberek kényelmetlenül érezték magukat azért, mivel ő „középen él” – a „nem férfi” és „nem nő” földjén.

Az évek alatt figyelemmel kísértem, ahogy a dolgok elkezdek változni a nyilvános megjelenést, tudatosságot, megértést és elfogadást illetően más nemi identitású emberek esetében. A kettősség megbukott és én nem is lehettem volna boldogabb.

A Time Magazine még ki is nyilvánította, hogy a társadalom elérte a „transznemű fordulópontot”, valamint hogy a transznemű mozgalom a mélyen gyökerező kulturális hiedelmek kihívása előtt áll. Igen! Hajrá!

Amerika végre a genderről beszélt. A sokrétűségéről. A folyékonyságáról. Az egyéniségéről. A nagyközönség talán, vélhetően, remélhetőleg kezdte lassan megérteni a nemi kettősség nevetséges voltát.

Évek óta megosztom családunk történetét az emberek bátorításának reményében, hogy egy picit lazítsanak fel a dzsenderrel kapcsolatban, hogy legyen megengedett a fluiditás, és hogy támogassák azokat, akik nem kizárólag feminin vagy maszkulin jelleggel bírnak. Az emberek lehetnek egyszerre mindkettőbe tartozók, vagy egyikbe sem, vagy éppenséggel egy egyedi keverékei is lehetnek, melyek változhatnak naptól vagy órától függően.

A fiam kedvéért azt szerettem volna, ha a világ láthatná, hogy két lehetőségnél több van, ha nemi önkifejezésre és identitásra kerül a sor.

Laverne Cox, Jazz Jennings, Caitlyn Jenner és mások segítettek nyilvánosan élni, hitelesen és szégyen nélkül. Minden bátorságot felülmúlnak, és én nagyon hálás vagyok nekik. Végül is, ha az emberek képesek elfogadni egy volt férfi olimpikont nőként, fűzőben a Vanity Fair címlapján, akkor biztosan rendben van számukra az én szoknyát viselő fiam is, aki fiúként tartja számon magát. De nem volt nekik rendben. Nincs nekik rendben.

A dolgok egy másik irányba lendültek át. A transznemű mozgalom okán egy új nemi kettősség jelent meg. Cisznemű vs. Transznemű.

Cisznemű (melléknév): azon egyén megjelölése, akinek a nemi identitása megegyezik a születésnél neki kijelölt biológiai nemével (Például: engem nőként jelöltek meg születésem során a vaginám miatt, ez által nőnemű vagyok).

Minden alkalommal, amikor egy blogbejegyzést jelentetek meg a közösségi médiában, és maszkulin személyes névmást használok a fiam esetében (függetlenül attól, hogy arról írok, hogy a vágya, hogy Mrs. Clooneyként hívjuk, szeretné átszúratni a fülét stb.), az emberek – lényegtelen, hogy mennyire elfogadóan és progresszív módon gondolkodnak – azt állítják, hogy a nem megfelelő személyes névmást használom. Ahhoz ragaszkodnak, hogy az én fiam transznemű, és én ezt nem tartom tiszteletben.

Jó nekik. Komolyan. Jó azoknak az embereknek, akik nyomást gyakorolnak másokra, hogy tartsák tiszteletben azokat, akik transzneműek.
Azonban az én „nemi szempontból történő felügyeletem” során néha úgy tűnik, hogy ez nem a megértés egy cselekedete, sokkal inkább egy tett, mely a megértés hiányát igazolja.

Nem tudnám jobban tisztelni a fiam nemi identitását annál, hogy ő nőként fejezi ki magát, és én az általa preferált maszkulin személyes névmással élek.

Ő egy kisfiú, aki szeret szoknyát viselni, szájfényt, csillámlós balettcipőket és (jelenleg) clips fülbevalót. Tudja, mit jelent transzneműnek lenni, két barátja és számos felnőtt ismerőse tranzícióját kísérte figyelemmel.

Ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem transznemű. Ő dzsender nonkomformként azonosítja magát. Azt állítja, hogy egy fiú, aki szereti a lányos dolgokat, és szeretné, ha lányként bánnának vele. Nem szereti, ha az emberek női személyes névmással szólítják meg, vagy ha így beszélnek róla. Szereti a saját férfi anatómiáját (mint ahogy azt a 9 éves fiúk szokták).

Az új nemi kettősségben neki nincs otthona. Cisznemű vs. Transznemű. Ő egyik sem.
A régi nemi kettősségben neki nincs otthona. Férfi vs. Nő. Ő egyik sem.

Szóval, ugyanúgy azon kapom magam, ahogy a nemi binaritás ellen harcolok, miközben magyarázom a fiam nemi önkifejezését és identitását. Rendben van, addig fogom ezt tenni, míg meg nem halok vagy amíg ő meg nem kér arra, hogy hagyjam abba. Csupán annyi, hogy amikor megláttam a transznemű felvilágosítást és elfogadást, amint előtérbe lép, arra számítottam, hogy a dolgok megváltoznak.

Azt hittem, hogy ha a társadalom látja, elkezdi megérteni és elfogadni a transznemű embereket (melyre egyesek a nagyon extrém cisznemű-transznemű nemi kettősség végleteiként tekintenek), hogy nem lesz majd egyáltalán probléma elfogadni az embereket, akik „csak” dzsender nonkomformisták.

Túl kell lennünk a transzon. Tegyük ezt a következő társadalmi megmozdulássá. Érjünk el addig a pontig, ahol azt mondhatjuk, hogy „Hé, én nem tudom, hogy ez az ember férfi-e vagy nő, vagy mindkettő, vagy éppenséggel egyik sem, úgyhogy én csak úgy fogok vele bánni, mint egy egyénnel szokás.”; vagy „Az agyam azt mondja, hogy használjak női személyes névmást ezen egyén esetében, azonban ez az egyén azt mondja, hogy használjak férfi személyes névmást, úgyhogy én a férfi személyes névmást fogom használni, mert mi a francért számít ez egyáltalán nekem?!”; vagy „Ez a csávó szereti a szoknyákat. Menő.”

Tiszteljük minden egyes ember egyedi nemi útját bárminemű kettősségben való hit nélkül! Zárjuk le a binaritást! Egyszer, s mindenkorra.


Lori Duron
https://twitter.com/raisingrainbow