Hans Hannah így írt a Harmadik Nem (Das 3. Geschlecht) első számába, amely valószínűleg a világ első, kifejezetten transz témáknak szentelt magazinja volt. A Harmadik Nem első száma 1930-ban jelent meg Berlinben és a Weimari Köztársaság utolsó évében volt terjesztés alatt, amely Németország demokratikus kísérlete volt a két világháború között. A Náci párt hatalomra kerülése után elpusztította a kiadót, így a magazin nagyrészt feledésbe merült. Ennek következtében a források nagyrésze az ötvenes évek amerikáját jelöli meg a transz kiadványok születési helyeként. A Bibliothek rosa Winkel (nagyjából Rózsaszín Háromszög Könyvtár) nemrégiben újra megjelentette a kiadványt, ezzel újraélesztve Németország transz történelmének egy jelentős darabját, sok más, azóta elveszett LMBT hanggal együtt.  

A tizenkilencedik század elejétől kezdve Németországot a homoszexualitással azonosították. Az angolok a “német szokásként”, franciák a “német bűnként” emlegették, az olaszok pedig a “berliniek” néven hivatkoztak a meleg férfiakra és leszbikus nőkre. Queer emberek persze Európa szerte léteztek, de a német gondolkodók voltak, akik aktívan foglalkoztak a nem heteronormatív szexualitás formáival, és nyíltan beszéltek a queer emberek jogairól, ezzel elindítva a szexológia és a szexuáltudomány alapjait. A huszadik század első évtizedében több mint ezer homoszexualitással foglalkozó munka jelent meg Németországban. Angol és japán kutatók is német szexuáltudósokra hivatkoztak, sőt, gyakran előbb jelentették meg az írásaikat Németországban, mint a saját hazájukban. 

A Weimari Köztársaság, a modernitás csúcspontja volt abban a korszakban, egy új társadalmi liberalizáció és kísérletezés tanúja. 1927-ben jelent meg Fritz Lang expresszionista filmje, a Metropolis, 1929-ben Alfred Döblin szédítően innovatív regénye, az Alexanderplatz követte, a következő évben pedig megjelent Hannah Höch dadaista fotómontázsa, a Marlene. A németek nemcsak a hagyományos művészészeti kifejezés eszközeit kezdték el megkérdőjelezni és felülvizsgálni, hanem ugyanígy tettek a nemi szerepekkel és szexuális irányultságokkal is. Ahogyan Clayton Whisnant történész írta; “Talán minden másnál jobban, a Weimari Köztársaság a szexuális kísérletezés szinonimájává vált.” Berlin volt Európa megkérdőjelezhetetlen queer-fővárosa. Az 1900-as évekre több mint ötvenezer meleg férfi és leszbikus nő élt Berlinben és megszámlálhatatlanul sokan érkeztek ide, barátságot, szerelmet és szexet keresve. 1923-ra több száz bár szolgálta ki a sokszínű közönséget, férfiakat, nőket, fiatalokat és öregeket, tehetőseket és a munkásosztályt egyaránt. Nemzetközi szinten keresetté váltak az olyan éjszakai klubok, mint a Mikado, a Zauberflöte és a Dorian Gray, a város kidolgozott queer estélyei pedig az egész világ figyelmét felkeltették. Az egyesületek lehetőséget adtak a társasági életre és a politikai szerveződésre is. A laza cenzúrának kritikus szerepe volt abban, hogy több tucatnyi meleg ponyva regény, queer folyóirat és akár személyes reklám is megjelenhetett ebben az időben. Christopher Isherwood, brit író berlini tapasztalatai ihlették a Cabaret című musicalt. A 30-as években, Berliben töltött éveinek összefoglalása egyszerűen összefoglalta; “Berlin fiúkat jelentett.” 1922-ban, a költő W.H. Auden hasonlóan írt a német fővárosról (“the bugger’s daydream.”) Ugyanebben az évben, a berlini leszbikus szcénához írt útmutatójában Ruth Margarete Roellig így foglalta össze: “Itt mindenki megtalálhatja a boldogságot, hiszen minden ízlés kielégítését figyelembe veszik.” 

A transz emberek tapasztalata persze más volt. Az A Harmadik Nem alcíme “A Transzvesztita” volt, de, ahogyan Laurie Marhoefer, történész is megjegyzi, a kifejezés mást és mást jelentetett mindenkinek. A német nyelvet beszélők éppen a kellős közepén voltak egy olyan szókészlet megalkotásának, amely kritikusan viszonyul, és elismeri az egyre bővülő identitásokat. Karl-Maria Kertbeny 1869-ben alkotta meg a “homoszexuális” kifejezést, 1910-ben pedig Magnus Hirschfeld nevéhez fűződik a “transzvesztita” kifejezés megalkotása. A korabeli személyes beszámolók alapján ez ugyanúgy lefedte a cross-dressing, ahogyan a transznemű fogalmát. Sokan csak különleges alkalmakkor hordtak olyan ruhákat, amelyeket hagyományosan a másik nemmel azonosítottak. Mások teljesen a születési nemüktől eltérő nemnek megfelelően éltek. A többség célja a “passing” vagy az elvárásoknak való megfelelés, egy kisebbség része viszont a normatív rend kihívása volt. A nemi megerősítő műtétek elérhetőek, bár ritkák voltak - az első ilyen műtét 1920-ban valósult meg, nem meglepő módon egy német orvos által. A mából vizsgálva nem egyértelmű, hogy valaki, aki “transzvesztitaként” azonosult a ‘30-as évek Németországában Hans Hannah Berget is beleértve, ma transzneműként, nem-binárisként vagy cross-dresserként, vagy valami egészen másként azonosult volna. A Harmadik nem legelső kiadásában Dr. Wegner elismeri a kategória sokszínűségét. “Ahogyan minden ember különböző a külső megjelenésében és belső állásfoglalásában, úgy a transzvesztiták is mind mások.” Sok queer aktivista a Weimari Köztársaságban aggódott amiatt, hogy a dzsender-nonkonform közösség túl töredezett volt. A transz emberek nem voltak sem annyira láthatóak, sem annyira szervezettek, mint a melegek vagy a leszbikusok. Friedrich Radszuweit, az Emberi Jogok Szövetségének vezetője és a queer folyóiratok kiadója látott megoldást: támogatni a transz közösséget. Ő adta ki a Harmadik Nemet. 

A magazin tudományos cikkekből, fikciós történetekből, tanácsadó rovatokból, és olyan személyes esszékből állt össze, mint Hans Hannah Bergé. Hans Hannah azt is megírta, hogy egy megbízható barátnője segített “megvalósítani az álmát”. A barátnő segített a sminkeléssel, aztán biztonságot nyújtott, ahogy Hans Hannah először kilépett az ajtón. Hamarosan “egy nő járásának ritmusa” vezette a végtagjait. A moziban egy úriember nem várt akadályt állított elé azzal, hogy felajánlotta a helyét a “hölgynek”. Hans Hannah a szótlanságig megdöbbent, hiszen nem volt hozzászokva az ilyen udvariasságokhoz. Amikor egy másik férfi megpróbálta felszedni, Hans Hannah megszorította a barátnője karját és hagyta, hogy ő beszéljen. A városon keresztül sétálva, a támogató barátnő jelenléte megadta Hans Hannahnak a biztonságot, hogy felfedezze a nemi identitását. A Harmadik Nem is arra törekedett, hogy ezt a szerepet játszhassa tippek megosztásával, az önbizalom növelésével és azzal, hogy az olvasóit biztosítsa, teljes életet élhetnek, maszkok folyamatos viselése nélkül. 

A magazinban szereplő képek sokszor egyáltalán nem kapcsolódtak a benne szereplő cikkekhez. Profi képek és az olvasók által beküldött amatőr képek voltak, amelyek bemutatták a dzsender-nonkonform létezés vibráló sokféleségét. Egyes képek alkalmi ruházatban mutatják be szereplőiket, szmokingban és estélyiben, mások olyan kigondolt jelmezekben, mint Kleopátra. A legtöbb képen szereplő emberek mindennapi öltözéket viselnek; egyszerű ruhákat fehér köténnyel, pamut inggel és nyaksállal, tiroli nadrággal. Egy jellemző, azonban összeköti a képeket: majdnem mindegyiken a szereplők szürke, üres háttér előtt szerepelnek. Tagadhatatlan szomorúság járja át a képeket. Berlin queer szcénája nyüzsgő lehetett az éjszaka leple alatt, de amint a Zauberflöte lekapcsolta a lámpáit és az érdes zenéit, a látogatók közül sokan visszatértek az otthonaikba és elrejtőztek, amíg az éjszaka újra leszállt. 

A Harmadik nem segített abban, hogy létrejöjjön egy közösségi érzés, mivel bulikat, találkozókat és különleges ellátásokat is megjelenített.  Az olvasók szorongva olvasták el pár órán belül az új kiadásokat, amint azok megérkeztek az árusok polcaira, akár nagyobb csoportokba gyűlve -, ami Radszuweitet kifejezetten bosszantotta, hiszen szerette volna növelni az előfizetők számát. Az olvasók egy körének volt egy “berlini nővére”, aki elküldte nekik az aktuális számot, miután elolvasta. Megint mások közösségi terekben találták meg a magazint, stratégikusan hátrahagyva az olyan olvasók által, akik terjeszteni szerették volna a kiadványt. A tudományos cikkek egy nagy része arról szerette volna biztosítani az olvasókat, hogy nincsenek egyedül. Volt olyan cikk, amely a transz emberek jelenlétét dokumentálta az antikvitás óta, egy másik a nemi önkifejezés sokféleségének biológiai alapjait hirdette. A Harmadik nem egy meg nem nevezett olvasója az afeletti megkönnyebbülését fejezte ki egy leszbikus magazinban, hogy nincs egyedül. 

A magazin nem csak azoknak szólt, akik tágítani szerették volna a dzsender fogalmát. Amennyire az volt a célja, hogy biztonságot nyújtson és formálja a közösség identitását, pont annyira szerette volna edukálni is a cisznemű közösséget. Egyenlő jogok és védelem mellett éveltek a cikkekben, a fikciós írásokban, valamint az első kiadásban megjelent “Lányfiú” ( Girlboy) például leckeként szolgált szülők, tanárok, és szomszédok számára. A “Lányfiú” története Selmaval kezdődik, akinek nagy kezei vannak, rövid haja és általában hiányzik belőle a “nőiesség”. A családjánál száll meg egy német felügyelő, aki ítélkezés mentesen meghallgatja a kapcsolódás irányába mutató álmait, aztán játékosan elnevezi “lányfiúnak”(girlboy). Selma szülei könyörögnek neki, hogy változzon meg, eközben a német ragaszkodik hozzá, hogy az lehet, aki csak szeretne. Évekkel később a felügyelőnek Németországban van egy vendége Lengyelországból. “Selma végül beteljesítette a szülei kívánságát - nevetett a vendég - megváltoztatta magát.”Selmát bántalmazták az iskolában, bűnözőnek bélyegezték, szanatóriumba küldték, Selma pedig ezután operációnak vetette alá magáét, ami után “igazi férfivá” válhatott. Az ellenőr tárt karokkal várta, és ellátta, amíg úton volt Svájc felé, hogy mérnöknek tanuljon. Részben liberális utópia, részben tanmese a potenciális szövetségeseknek, ez a történet csak egy volt több tucatnyi hasonló történet között, amely az úttörő lapban jelent meg. 

Mindössze öt kiadás után azonban, 1932-ben a lap összeomlott. Ahogyan a jogok bővültek, a Weimari Köztársaságban a konzervatívok úgy érezték, hogy ez a fennálló hagyományos “erkölcsi” rendet fenyegeti. A melegek és a transzok különösen veszélyesnek tartották, mivel úgy gondolták, hogy befolyásolják a gyerekeket és pusztító hatással vannak a születési rátára. Amíg a queer szcéna virágzott, a rendőrség listát tartott a “szexuális deviánsokról”, illetve letartóztatták a régi, porosz homoszexualitást tiltó törvényt megszegőket. Vallási, politikai és az erkölcscsősz csoportok szigorúbb cenzúráért lobbiztak, amely betiltja a szexuális témákat tartalmazó “erkölcstelen kiadványokat”. Majd 1933. januárjában hatalomra kerültek a Nácik. Néhány hónappal Hitler kancellári kinevezése után a Nácik rengeteg meleg, leszbikus és transz klubot bezárattak. A Queer magazinokat megszüntették, a queer könyvek lekerültek a könyvespolcokról, a Tiszta Birodalomért folytatott mozgalom részeként. Minden, amit “mocskosnak” ítéltek, azt eltávolították a nyilvánosság elől. Ugyanezen év májusában náci diákok kirabolták Magnus Hirschfeld könyvtárát a Szexuális Tudományok Intézetében és több mint 12000 könyvet vittek el, amelyeket aztán gárdisták segítségével elégettek Berlin utcáin, ezzel elpusztítva a II. Világháború előtti queer élet emlékeinek és forrásainak nagy részét. Radszuweit kiadóját is bezáratták és megsemmisítették az archívumot. Nincsenek adatok, hogy hányan fizettek elő vagy olvasták a Harmadik Nemet, a szerzők pedig nagyrészt azonosítatlanok maradtak, mert legtöbben, ahogyan Hans Hannah Berg is, álnéven írtak. A fotókon szereplőket, azoknak készítőit sem nevezték meg, így az ő életük és sorsuk is ismeretlen marad. 

A történelmi jelentősége viszont nem kérdés. Az este végére Hans Hannah magabiztosnak érezte magát. Amikor egy harmadik férfi is közeledett hozzá és ekkor már megtalálta a hangját, beszélgetett vele és a hazavezető út egy részét belékarolva tette meg.  Hans Hannah számára “mennyei érzés volt lerázni a maszkot és megmutatni a valódi énjét mások előtt.” A láthatóság új érzéséhez a valódi énjéhez való jogosultság érzése is társult. Több tucat olvasó írt aztán Radszuweitnek, hogy elmesélje a történetét. A húszas években a dzsender-nonkonform közösség egy kiadvány megalapításának fontosságát hangoztatta, a támogatóik a nagyobb láthatóság mellett kampányoltak, amellyel szerintük szélesebb körben  enyhíteni lehetett volna az előítéleteket. A közelmúltbeli öngyilkossági statisztikákra mutatva pedig amellett érveltek, hogy egy ilyen kiadvány megmentené a magányos és elkeseredett emberek életét. A Harmadik Nem lehetővé tette, hogy az emberek el tudják képzelni a jövőjüket. Az újrafelfedezéssel pedig ideje a Harmadik Nemet beemelni a transz történelem hosszú és gazdag sorába.

Forrás: The Paris Review

Matthew H. Birkhold, adjunktus, Ohio State University