Transvanilla Transznemű Egyesület

Itt vagy:Home|Hírek|Öt teljesen normális kérdés, melyet félnek feltenni a transznemű emberek, de most mégis meg lesznek válaszolva

Öt teljesen normális kérdés, melyet félnek feltenni a transznemű emberek, de most mégis meg lesznek válaszolva

Az egyik kedvenc elképzelésem, mellyel eddig aktivistaként találkoztam, az „adjunk teret” kifejezés.

Jobban kifejtve, ez azt jelenti, hogy ismerjünk el bizonyos tapasztalatokat, érzéseket, perspektívákat és vegyük tudomásul, hogy máskülönben félre lesznek taszítva és nem lesznek elfogadva.

Az, hogy teret adunk embereknek, hatalmas energiákat képes megmozgatni. Hiszek abban, hogy engedni kell másoknak azt, hogy megnyíljanak és ezáltal megértsük, hogy honnan is jöttek ők valójában. Egy kis megerősítés sokat segíthet valakinek abban, hogy egésznek érezhesse magát.

Mint transznemű ember egyvalamit észrevettem: az emberek nem adnak nekünk elég teret ahhoz, hogy megnyílhassunk.

A társadalomnak határozott véleménye van arról, hogy mit is jelent a transz tapasztalat, és ez őszintén szólva negatívan befolyásolja azt, hogy mennyi teret engednek nekünk ahhoz, hogy elmondhassuk, min is megyünk keresztül. Ez a probléma főleg akkor áll elő, hogyha a saját tapasztalatunk eltér az általános narratívától.

Mindez ahhoz vezet, hogy félünk feltenni bizonyos kérdéseket, mert attól rettegünk, hogy általuk megkérdőjelezhetővé válik az identitásunk és a hitelességünk.

Tehát, most az lenne a célom, hogy teret adjak néhány bonyolult érzelemnek, melyek akkor ébrednek fel bennünk, mikor kezdjük elfogadni a saját transzneműségünket.

Azt sulykolják belénk, hogy mikor megszületünk, akkor már kristálytisztán tudatában vagyunk a saját nemünknek, hogy aztán elinduljunk a bináris tranzíció útján annak érdekében, hogy elérjük a biztos boldogságot és bizonyosságot. Nem így van? Nos, az én tapasztalatom azt mutatja, hogy sokunk számára ez sokkal összetettebb dolog.

Szóval, beszélgessünk – és most valódi beszélgetésre gondolok – azokról a kérdésekről, melyek sok transznemű embert foglalkoztatnak, de félnek feltenni őket. Engedjünk teret együtt ezeknek a bonyolult érzéseknek és fedezzük fel őket.

1. Valóban transznemű vagyok vagy csak kitalálom az egészet?

Bevallom, én is rengetegszer tettem fel ezt a kérdést magamnak.

Most biztos azt mondanád nekem, hogy „Várj csak Sam, hiszen nyilvánosan írsz az identitásodról. Aktív tagja vagy a közösségnek és hormonterápián is vagy. És most azt mondod nekem, hogy bizonytalan vagy abban, hogy valóban transznemű vagy-e?”

Igen, pontosan erről beszélek.

Ténylegesen rengeteg transznemű küzd ezzel a kérdéssel, akár még évekkel a tranzíciója után is.

Van néhány elméletem arra, hogy miért van ez. Remélem segít.

Ha valaki egész életedben azt mondogatná neked, hogy borzalmas táncos vagy és hirtelen megnyernéd az első díjat egy táncversenyen, akkor nem éreznéd úgy, hogy imposztor vagy? Ugyanez a helyzet, mikor a társadalom azt mondja nekünk, hogy ciszneműek vagyunk (és annak lenni az egyetlen lehetőség), évek telhetnek el, mire képesek leszünk elfogadni azt a tényt, hogy transzneműek vagyunk.

Nem csak ez az oka, hanem az is, hogy gyakran számonkérik a transz embereket azért, mert „nem eléggé transzok” és megvádolják őket azzal, hogy csak kitalálják az egészet. Sokan találkozunk tévhitekkel, mikor először bújunk elő.

A kihallgatásnak egyfajta kultúrája ez, mely a transznemű emberek körül van – pontosabban folyamatosan bizonyítaniuk kell, hogy transzok (azért, hogy tiszteljék őket; egészségügyi ellátást és segítséget kapjanak).

A cisz- és transznemű emberek is folyamatosan megkérdőjelezik az identitásunkat. Ez ahhoz vezet, hogy mi is elkezdünk kételkedni magunkban, ahogyan azt a társadalom is teszi.

Az érzés, hogy nem vagyunk valódiak, hogy imposztorok vagyunk, teljesen normális. Hihetetlenül nehéz úgy hinni saját magunkban, hogyha a többi ember sem hisz bennünk.

Hosszú időbe telik, míg túl lehet jutni ezen a nehézségen (nézz meg engem, még mindig próbálkozom), de fontos észben tartani, hogy az ilyen jellegű érzések nem ássák alá azt, hogy kik is vagyunk valójában és nem tesz minket „kevésbé transszá”.

2. Rendben van az, hogy nem mindig identifikáltam magam ezen a módon?

A rövid válasz a következő: IGEN! Teljesen rendben van.

Ha nem üvöltöd azt, mikor előbújsz az anyaméhből, hogy „Queer vagyok! Megérkeztem!”, a társadalom elégedetlen lesz. Elvárják, hogy életednek ne egy későbbi szakaszában ébredj rá az identitásodra (ez igazából kétélű fegyver: vagy túl fiatalok vagyunk ahhoz hogy tudjuk mit akarunk, vagy túl öregek és már korábban is felismerhettük volna a dolgokat – egyszerűen nem nyerhetünk).

A domináns narratíva szerint, a transznemű embereknek mindig is tudatában kellett lenniük egyfajta mély, belső ösztönszerű szinten, hogy a sorsuk az, hogy máshogy identifikálják magukat, mint a születéskor meghatározott nemük.

Mindenkinél megvan az oka annak, hogy miért akkor fedezte fel transznemű identitását, amikor.

Az én esetemben egy trauma idézte azt elő, hogy késlekedett az önfelismerésem. Mások pedig nem is tudtak arról, hogy létezik olyan, hogy transzneműség, és ezért nem kérdőjelezték meg korábban a születéskor meghatározott nemüket. És vannak olyanok, akik számára nem lett volna biztonságos az, hogy elkezdjék felfedezni a nemi identitásukat.

Bármi is legyen a dolgok mögött, előbb-utóbb mindenki elérkezik arra a pontra az életében, mikor felismeri a transzneműségét.

Nincs megfelelő időpontja vagy módja annak, hogy elérkezz a konklúzióhoz – bármikor is fedezted fel a nemi identitásodat, az valódi és nem jelenti azt, hogy „kevésbé lennél transz”.

Az identitás önmagában komplex – és mindenki a saját tempójában fedezi fel magát, akár transznemű, akár nem. Önmagunk megismerése nem egy nap alatt zajlik le. Rendben van az, hogyha időt kell rá szánni.

Ahelyett, hogy ezt valamiféle versenynek fognád fel, ahol más transz emberek a vetélytársak, gondolj erre az egészre úgy, mint egy utazásra, ami egyedül csak a tied. Remélem, hogy a transz közösség melléd áll és drukkolni fog neked.

3. Mi van, hogyha megbánom az orvosi tranzíciót?

Először is, fontos hangsúlyozni, hogy nem minden transznemű ember vág bele orvosi tranzícióba. Ez teljesen normális hozzáállás. Az orvosi beavatkozások senkit sem tesznek többé vagy kevésbé transszá.

Azok számára, akik közülünk úgy döntenek, hogy belevágnak az orvosi tranzícióba, hihetetlenül gyakori a későbbi megbánás miatti aggódalom.

Mivel a valódiságunkat mint transznemű egyéneknek, folyamatosan megkérdőjelezik, ezért nem csodálkozom azon, hogy aggódunk azon, hogy jól döntöttünk-e – ez különösen igaz akkor, hogyha a döntéseink félig-meddig vagy teljesen végleges változásokat eredményeznek.

Rengeteg transznemű ember kérdőjelezi meg a tranzícióval kapcsolatos döntéseit, különböző okokból.

Néhányan nem készek arra, hogy meghozzanak egy ekkora döntést, mert más problémákkal is küzdenek még. Esetleg nem készek arra, hogy előbújjanak a családjuk előtt, ami mindenképpen szükséges az orvosi tranzíció esetében (felbukkanni mélyebb hanggal és szakállal egy családi összejövetelen előzetes bejelentés nélkül elég kellemetlen szituációt eredményezhet).

A félelem, mely a tranzíció körül bontakozik ki, fakadhat hiányos tudásból is – akár arról a műtétek utáni megbánás mítoszáról (sokszor anti-transz aktivisták hatása), akár a „minden vagy semmi” alapú felfogásról van szó, mely a hormonok körül bontakozott ki (pl. tévhit az, hogy a nem-bináris emberek nem részesülhetnek hormonterápiában).

Én azért nem akartam elkezdeni az orvosi tranzíciót, mert szégyelltem azt, hogy transznemű vagyok (erről majd később beszélek a cikkben).

Úgy gondolom, hogyha kérdéseid vannak a műtétekről és a hormonterápiáról, keress fel egy támogatói csoportot, közösséget, terapeutát azért, hogy segítséget kapj abban, hogy megértsd, miért is hezitálsz.

A félelem a tranzíció természetes része, de a gyógyuláshoz szükséges, hogy szembenézzünk vele.

4. Mi van akkor, hogyha egyáltalán nem tudom, hogy melyik nemhez tartozom?

Üdv a klubban! Itt van a hivatalos jelvény. Hadd tanítsam meg neked a titkos kézfogást és a himnuszt.

Komolyra fordítva a szót, a világ sokkal jobb hely lenne, hogyha nem gyakorolnánk nyomást másokra az ügyben, hogy milyen gyorsan fedezik fel, vagy hogyan fejezik a nemi identitásukat. A helyes hozzáállás az lenne, hogyha támogatnánk egymást abban hogy több időt engedjünk meg magunknak.

Úgy tűnhet, mintha sokkal többen lennének azok, akik teljesen biztosak magukban, de én úgy veszem észre, hogy azok vannak többségben, akik bizonytalanok. Nem értem, hogy ez miért probléma.

A bizonytalanság egy lehetőség lehet arra, hogy jobban megismerd ki is vagy valójában és megengedd magadnak azt, hogy kilépj a komfort zónádból.
A bizonytalanság nem bizonyíték arra, hogy nem vagy transznemű vagy kevésbé lennél az, mint mások.

Úgy érzem, hogy a felfogásom a saját nememmel kapcsolatban naponta, olykor óránként változik.

A bizonytalanság gyakran annak a jele, hogy jó nyomon jársz – azt mutatja, hogy kezdesz eltávolodni valami biztonságostól egy sokkal őszintébb és vágybeteljesítőbb felé.

Az én tanácsom az, hogy tartsd becsben a bizonytalanságot! Nem teljesen negatív dologról van szó – ezt én és még sok más transznemű ember is alá tudja támasztani.

5. Ha ez az én igazságom, akkor miért szégyenkezem miatta?

Amikor ráébredtem arra, hogy transznemű vagyok, a legnehezebb az volt, hogy szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy szégyellem magam a helyzet miatt.

Hogyha abban a hitben nősz fel, hogy „jó” és „rossz” módja vannak, hogy megéld a nemi identitásodat, akkor természetes reakció az, hogy megpróbálsz ellenállni a saját érzéseidnek és el is nyomod őket, mert biztonságban szeretnéd magad érezni és elfogadottnak a társadalom által.

Azt tanítják nekünk rejtett és kevésbé rejtett módon, hogyha nem felelünk meg a nemi normáknak, akkor az undorító, zavarba ejtő, illetve erkölcstelen. Nem csoda, hogy szégyelljük magukat, hogyha nem vagyunk cisznormatívok, hiszen ezt neveli belénk a társadalom.

Ebből kifolyólag, teljesen releváns, hogyha egyszerre vagy büszke és szégyenkezel az identitásod miatt. Mind a két érzelem valódi.

A szégyen, amiért transznemű vagyok, hatással volt arra, hogy az összes eddig felsorolt kérdésnél lehorgonyoztam és nem tudtam tovább lépni.

Mindez azt eredményezte, hogy elhittem magamban azt, hogy az egészet csak kitalálom, mert nem vagyok képes megbirkózni az igazsággal. A szégyenérzet azt is elérte, hogy úgy gondoljak az utazásomra, mint nem helyes irányra. Továbbá, emiatt kezdtem el tartani az orvosi tranzíciótól, mert féltem elérni a saját boldogságomat. Elnyomtam az identitásomat, szinte lehetetlenné vált, hogy higgyek magamban.

Nem azért beszélek ezekről a dolgokról, hogy elbátortalanítsam az embereket abban, hogy vállalják fel és éljék meg transzneműségüket, hanem azért, hogy őszinték legyünk és fogadjuk el ezeket a bonyolult érzéseket ebben a transzfób társadalomban.

Nem te vagy az egyetlen, aki szégyelli magát.

Én úgy kezdtem el megbírkózni a saját szégyenérzetemmel, hogy felkerestem támogatói csoportokat, beszéltem az érzéseimről más transz emberekkel (online, illetve offline) és találtam nemi identitásra szakosodott terapeutát. Az is nagymértékben segített, hogy nekiálltam írni egy naplót a tranzíciómról, hogy tisztában lehessek a saját érzéseimmel.

Az a fontos, hogy ne engedd meg a szégyennek, hogy ő döntsön helyetted. Nem szabad, hogy visszatartson. És a legfontosabb, hogy ettől az érzéstől nem lesz az identitásod kevésbé valódi.

Még egy érzelem van, melynek teret szeretnék engedni. Hogyha elolvastad ezt a cikket és azt mondtad, hogy „Wow, ez én vagyok”, akkor ülj csendben egy darabig ezzel a érzéssel.

Az identitásod látható, igazi.

Szeretném, hogyha legközelebb is eszedbe jutnak ezek a kérdések, akkor a következőkre gondolj: nem te vagy az első, akiben felmerültek ilyen jellegű kérdések és nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel.

Gyakran félünk nyíltan beszélni erről a témáról, mert attól tartunk, hogy mások ki fognak nevetni minket, illetve megkérdőjeleznek bennünket. Mint transz emberek, a mindennapi életünkben folyamatosan szembesülünk a vizsgálódásokkal, így egyértelmű, hogy zárkózottabbak vagyunk a minket érintő problémákkal szemben.

Ezek ellenére, bátorítani szeretnélek arra, hogy nyílj meg.

Végezetül, szeretném, hogy elismerd azt a terhet, melyet egyedül hordozol. Nagyon jól ismerem ezt a terhet. Engem is sokáig lehúzott.

Ideje búcsút inteni ennek a hatalmas súlynak. Kezdjük itt: a félelmeid, kérdéseid és kételyeid nem rombolják le az identitásodat.

Elég vagy. Amin keresztül mész és az érzelmek, melyek belőle fakadnak megérdemlik, hogy elismerjék és tiszteljék őket.

Te, barátom, elismerést és tiszteletet érdemelsz. És remélem, hogy ez a cikk csak a kezdet ahhoz, hogy te és mások is a közösségben teret adjanak az érzéseiknek, tapasztalataiknak és nehézségeiknek.


Szerző: Sam Dylan Finch
Forrás: Let's Queer Things Up!

Nem jogi elismerése

TDOR 2017

Támogasd munkánkat!

PayPal-on keresztül akár (bankkártyával is):

A Transvanilla Transznemű Egyesület bankszámlaszáma:
10918001-00000088-56310001
Bank neve: Unicredit

Egyéb módok a támogatásra

Jelentsd a transzfóbiát!

Nemi identitás, nemi önkifejezés miatti erőszak, diszkrimináció? Jelentsd!

Transz tiszteletet most

Transvanilla hírlevél

Facebook

Tagjai vagyunk

Tagjai vagyunk: TGEU, ILGA, ILGA-EUROPE

 

Művészetterápia

Látható transzok

látható transzok blog