Transvanilla Transznemű Egyesület

Itt vagy:Home|Hírek|Ami a cikkből kimaradt...Egy fiatal transz fiú szüleinek érzései, gondolatai

Ami a cikkből kimaradt...Egy fiatal transz fiú szüleinek érzései, gondolatai

Nemrégiben olvashattuk a Tuza család történet a divány.hu Kölyök rovatában. Az érzéseikről, gondolataikból igazából csak ízelítőt kaphattunk akkor, íme a teljes szöveg.

Tuza Zoltán, az apa

A fiatal transzneműek ellátásáról

Olyannyira nincs intézményesített ellátás, hogy az (egyébként komoly szaktekintély) általunk megkeresett pszichiáternek a megyei kórházban még hasonló esete sem volt.

Vidéken még nehezebb a sorsa a transznemű fiataloknak. Míg a fővárosban előfordul, hogy több évig élnek családok egy lépcsőházban anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról, jó, ha látásból ismerik egymást, addig egy vidéki faluban, ahol jó esetben pár százan élnek, mindenki ismer mindenkit. A lakóhelyünkön kb. 150 ház van, ezek egy része lakatlan, némelyik állapota annyira leromlott az utóbbi években, hogy életvitelszerű használatra már alkalmatlan. Ha jól összeszámolom, talán 100 család él itt, zömük már gyermekkoromban is itt lakott, az idősebbek a szüleimmel egy időben telepedtek itt le, a korosztályom jelentős része vagy itt maradt, vagy hozzám hasonlóan később tért vissza a „szülőfalujába”. Ismerjük egymást, persze, nem tudunk mindent a másikról, de nem lehet úgy „eltűnni” itt vidéken, mint a fővárosban.
Nem reklámozzuk, hogy Tóbiás transznemű, de nem is titkoljuk. Ő felvállalta, és mi, a családja teljes vállszélességgel kiállunk mellette.

Tehát jó esetben, a fővárosban a fiatal találhat olyan szakembert, aki már tapasztalt a témában, vidéken erre csekély az esély.
A szülők sok esetben maguk is kétségek között vergődnek, a környezetük előtt szégyellni valónak gondolják a helyzetüket, és talán abban reménykednek, hogy a gyerek „majd kinövi” transzneműségét. Éppen elég baj az, ha a szülő nem tud, vagy nem akar segíteni a gyermekének, de sajnos, tudunk olyanról is, amikor a szülő nem megfelelően közelíti meg a témát, és éppen ő az, aki gyermekét bántalmazza. Nem kell azt a gyereket fizikailag bántani (bár kétség kívül ez sem példa nélküli), szavakkal épp úgy lehet akár terrorizálni is. De hogyan várja el az a szülő, aki nem áll ki a gyermeke mellett, hogy az példaképként tekintsen rá, elfogadja a tanácsait, kövesse az útmutatásait, és önmagával, az életével elégedett, kiegyensúlyozott, boldog felnőtt váljék belőle?

Sajnos, azt kell mondanom, hogy Magyarországon a politikai berendezkedés nem kedvez sem a transzneműeknek, sem a melegeknek, leszbikusoknak, biszexuálisoknak. Míg egyre több országban törvényben engedélyezik az egyneműek házasságát, nálunk ma ez kizárt, hiszen a kormányzó pártok szerint az „elfogadott családmodell” az 1 férfi + 1 nő + minimum 3 gyermek. Még a különböző nemű, „csak élettársi kapcsolatban élők” is jelentős hátrányt szenvednek a „papírral is rendelkező házasokkal” szemben.

Az emberek nagy része – sajnos – úgy gondolja, hogy a transzneműség és a homoszexualitás, biszexualitás újkeletű dolog, pedig valójában mindig is létezett, csak nem volt ilyen szabad az információáramlás. Amikor még nagyanyáink alkalmanként gyalog mentek be a városi vásárba, azt sem tudhatták, hogy közben mi történt a szomszéd faluban, csak egymásnak „pletykálták” el a híreket, amik így néha jelentősen torzulva értek el a sokadik hallgatóhoz. Ma már minden információ – hála az internetnek is – azonnal elérhető, már a legeldugottabb kis faluban is. Nem nagyon találkozik a mai fiatalság azzal, amit a szüleim még nekem elmeséltek gyerekkoromban, hogy a faluban 3 rádiókészülék volt, és mindössze egyetlen televízió, és több család ült össze alkalmanként megnézni egy-egy műsort, vagy a férfiak egy focimeccs közvetítését.

Elszigeteltség és depresszió… valós probléma, bár éppen ez az, amely területen fejlődés tapasztalható. Régen nem nagyon tudtak az emberek a lelki problémáikkal kihez fordulni, a falunkba például a szomszéd nagyközségből egy héten egyszer jött át a körzeti orvos, aki egy személyben volt belgyógyász, reumatológus, fogorvos (bár tevékenysége a szuvas és gyulladt fog kihúzására korlátozódott, azonban a beteget megmentette a fájdalomtól) és minden egyéb, amire a betegnek éppen szüksége volt.
Gyerekkoromban – a mi kis falunkban is – többen önkezükkel vetettek véget az életüknek. Az okokat homály fedi, de bizonyára voltak olyan lelki okok a háttérben, amelyek súlyát nem tudta az illető tovább cipelni. Ki tudja, lehet, hogy éppen a nemi identitásával volt valakinek problémája, de még a közvetlen környezete sem tudott róla. Ez már soha sem fog kiderülni. Az öngyilkosságok igen jelentős részénél szerepet játszik a depresszió, az érzelmi labilitás, a kirekesztettség.

A szakemberek jelentős része úgy gondolja, hogy 18 éves kor előtt képtelen a fiatal racionálisan dönteni a nemi identitást illetően. Ezek a szakemberek soha sem gondolkodtak el azon, hogy mi lett volna, ha annak ellenére, hogy ők teljesen bizonyosak voltak abban, hogy melyik nemhez tartoznak, 18 éves koruk előtt rá kényszerítették volna őket arra, hogy ellenkező neműként éljenek. Úgy öltözködjenek, úgy viselkedjenek, ahogy azt a „többség” elvárja tőlük, azonban belül érzik, hogy ők nem ahhoz a nemhez tartoznak. A halálbüntetést az államok többsége törvényen kívül helyezte több indok mellett azért is, mert nem engedhető meg az, hogy esetleg az ítélet végrehajtását követően derüljön ki, hogy ártatlan volt az elítélt. Ugyanakkor a nemi helyreállító műtét ellen azért kardoskodnak oly bőszen, mert megtörtént már, hogy akin elvégezték, „meggondolta magát”.

Minden illetékesnek bele kellene gondolnia magát az érintett, a transznemű fiatal – és a családja – helyzetébe. El kellene gondolkodnia azon, hogy ő mit érezne akkor, ha reggelente felébredve a tükörbe nézve az jutna az eszébe, hogy mennyire utálja már azt a testet, amelyikben él, mert az nem ő… Igen is vannak dolgok, amit már a gyerekek is képesek eldönteni. Miért ne lehetne 18 éves kor előtt legalább a hormonkezelést elkezdeni. Nagyon sok lelki problémát okoz például a transznemű fiunknak a menstruáció. Hiszen ő fiú, ez a számára idegen test azonban lányként viselkedik, ellenkezve az ő tudatával, és ez a probléma a hormonkezelés hatására megszűnhetne. A nemi helyreállító műtét az a következő lépcsőfok…

A családról

A családról… 30 éve vagyunk együtt a feleségemmel, nagy családot terveztünk, négy gyermekről álmodoztunk, azonban az élet közbeszólt. A feleségem mindhárom terhessége alatt toxémiás lett, és Tóbiás születését megelőzően úgy döntöttünk, hogy túl kockázatos lenne a számára egy újabb gyermek kihordása. Mivel a véleményünk és a szülészorvosé megegyezett, így a műtét során – Tobi az előzmények miatt császármetszéssel jött a világra – az orvos elvégezte a beavatkozást. Nem mondom, hogy nem került elő azóta a téma, hogy mi lett volna, ha… de lényegében úgy gondoljuk mindketten, hogy így is teljes a család. Nem beszélve arról, hogy tulajdonképpen Tóbiással két gyermekünk lett, még ha másképpen is, mint ahogy azt képzeltük. Hiszen 14 éves koráig lányként neveltük, Jázminként kezeltük, nem tudtunk a belső vívódásairól, mert nem merte nekünk sem elmondani, igyekezett megfelelni a „külsejének”, annak, ahogy a környezete elvárta.

És már évek óta van egy nagy fiunk a személyében, ma már Tóbiásként él, a barátai, és szerencsére a mi barátaink is így fogadják el. Aki nem akarta elfogadni, az lemorzsolódott. Nem haragszunk mi ezért senkire, de vagy elfogad minket valaki „szőröstől-bőröstől” vagy nincs szükségünk egymásra, jól van ez így.
Tóbiásnak két testvére van. A bátyja az egyetem befejezése után már dolgozik, éli a saját önálló életét. Ő már kirepült a szülői házból. A nővére egyetemista, tervezi, hogy mesterképzésen továbbtanul. Mi, mint szülők, természetesen igyekszünk ebben a tőlünk telhetően támogatni. Mindketten felsőfokú végzettséggel rendelkezünk, bár Évinek nem sikerült a nyelvvizsgája, ezért a diplomáját nem kapta meg, de erről a nyelvvizsga-kényszerről külön cikket lehetne írni, és a véleményem nem biztos, hogy szalonképes lenne…

Korábbi munkámból kifolyólag a családunk több, mint 10 költözésen van túl, ezek egy részében a munkahelyem is változott, más alkalmakkor „csak” a lakás minősége, illetve minősítése, jellege (albérlet, szolgálati, saját stb.).
A gyerekeknek nehéz volt minden költözés, hiszen új óvodát/iskolát jelentett az új környezet, új barátokat hozott a változás, és akkor még nem sejtettük, hogy ezzel Tóbiást fokozottabban terheltük, hiszen új emberek előtt kellett újra a külsejének megfelelően viselkednie, folyamatosan azt közvetíteni, hogy ő lány, holott legbelül érezte, hogy ez nem igaz.

Ma már nem a „hivatásomnak élek”, szolgálati járandóságban részesülök, nem akarok politizálni, mert nem tudnék indulatok nélkül… de az vessen rám követ, aki az én helyzetemben tudna. Igyekszünk a feleségemmel ebből a helyzetből is a lehető legjobbat kihozni. Próbálunk a felszínen maradni a folyamatban lévő végrehajtási eljárások ellenére, megadni a gyermekeinknek az esélyt, hogy normális életet élhessenek, és minél kevesebbet érzékeljenek a nehézségeinkből. Reméljük, sikerül. Egy dolog biztos, idősebb fiunkon látjuk, tudja, hogy semmi nem hullik csak úgy az ölébe, hogy mindenért meg kell küzdenie. Ő maga a sikerei kovácsa, és ma már ő is ezt közvetíti a testvérei felé.

Az első jelek Tóbiásnál

Az első jelek… nagyon korán jelentkeztek, csak akkor mi még nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Soha nem érdekelték a lányos játékok, nem babázott, ő a fiukkal barátkozott inkább, velük játszott. Ha babát kapott ajándékba, azonnal a nővérének adta. Utálta a kislányos ruhákat, farmerban és pólóban érezte jól magát. Akkor még úgy gondoltuk, egy vagány csaj lesz. Ma már biztosan tudjuk, hogy akkor akarta megmutatni a valódi személyiségét, a benne élő fiú akart felszínre törni.

Ez a kitörés a serdüléssel fokozódott. Beindultak a testében a női nemi hormonok, ugyanakkor a legbelső énje tiltakozott ez ellen. Hosszú haja csomókban hullott ki, kivizsgálás kivizsgálást követett, de semmiféle szervi eredetű bajt nem találtak nála. Egyik reggelre a petefészkében akkora ciszta alakult ki, hogy teljesen kicsavarta a petevezetéket, ezáltal olyan görcsei voltak, hogy nem tudott lábra állni. A görcsök csak akkor múltak el, amikor a ciszta kipukkant, azonban benn kellett maradnia a kórházban megfigyelésre, hogy nem alakult-e ki belső vérzés. Azt hiszem, akkor is a benne élő fiú küzdött a lánytest ellen…

A viselkedése? Nagyon korán meg volt mindenről az önálló elképzelése. Szerette az irányítást kézben tartani. Sok minden érdekelte, igyekezett mindenből kivenni a részét, és erre buzdította a többieket is.

Igyekszik mindenkivel barátságos lenni

Volt olyan, hogy iskolai versenyre azért nevezett be, mert nem akarta, hogy az osztály, vagy a tanára szégyenben maradjon, ő mindenki helyett teljesíteni akart. Általános iskolában a rajztanára benevezte egy képzőművészeti versenyre. Elkészített egy kisplasztikát, aztán mivel az ő feladata ezzel véget ért, az eredményhirdetést meg sem várta, hanem hazajött. Aztán beteg lett, és mire újra suliba ment, kiderült, hogy már mindenki alig várta, mert nyert…

Másik alkalommal otthon több napig rajzolt, festett. Egy képet készített, szintén a rajztanára felkérésére. Mi nem is tudtunk róla egyebet. Majd utána mondták, hogy a kép egy karácsonyi akció keretében készült, és Unicef javára elárverezték a beküldött pályamunkák közül a legjobb százat, és az övé az első 10 között volt. Az ajándékát is napokkal később én vettem át az aukciót lebonyolító bevásárlóközpontban, miután emailben felvettem a kapcsolatot a szervezőkkel.

Mindenben benne van, de miután úgy érzi, hogy az ő feladata véget ért, az eredmény már nem foglalkoztatja.
Igyekszik mindenkivel barátságos lenni, amikor kicsi volt, féltettük is emiatt, mert szóba elegyedett idegenekkel, hiába intettük, hiába figyelmeztettük ennek veszélyeire.

A reakciónk Tóbiás coming outjára

A családból a feleségem viselte a legnehezebben a coming outot. Engem is váratlanul ért, amikor Évi telefonon felhívott – akkoriban ő a fővárosban dolgozott, én Nyíregyházán, hol ők utaztak haza Tobival, hol én mentem Pestre hozzájuk, a nagyok meg az életük jó részét a debreceni egyetemi kollégiumban töltötték. Tobi csak Évinek merte elmondani, bár akkor még nem volt ilyen kristályosan tiszta a kép, akkor úgy tűnt, hogy leszbikus, hogy a lányokat szereti. Kérte az anyját, hogy mondja el nekem, mert ő nem meri, én pedig mondjam el a testvéreinek. Felhívtam, és mondtam neki, hogy bármi történjen is, én az édesapja vagyok, és mindig mellette leszek, ez soha sem fog megváltozni. Aztán felhívtam a bátyját és elmondtam neki. A válaszától leesett az állam… azt mondta, hogy ez csak nektek újdonság apa, aki nem vak, az láthatta eddig is, ezt csak ti nem vettétek észre. A nővérével valahová mentünk kettesben autóval, amikor elmondtam neki. Szótlanul ült mellettem egy darabig. Nem tudtam, hogy miért van csendben, ezért rákérdeztem, hogy most mit gondol. Azt mondta, hogy reméli, egy olyan országban élhet majd, ahol ők is házasságot köthetnek.

Édesapám meghalt, édesanyám pedig közel 80 évesen fel sem fogta volna, hogy mi ez az egész, ezért neki egyszerűen nem beszéltünk erről. Ott éltünk vele, de vagy nem tudott az egészről, vagy nem firtatta a dolgot… hogy jó volt-e így, azt nem tudom, de mindenesetre egyszerűbbnek tűnt.

A rokonságból, akin észrevettük, hogy nem tud velünk igazából mit kezdeni, vagy valahogy nem úgy kezeli a helyzetet, ahogy azt szerintünk kellene, nem keressük vele a szorosabb kapcsolatot. Szerencsére alig akad ilyen, és a barátaink többsége is elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Aki nem… az nem is igazi barát, arra nincs szükségünk, és valószínűleg neki sincs ránk.
Mi a saját korosztályától féltettük leginkább, de ma már tudjuk, hogy a legkevésbé tőlük kellett volna.

Az iskoláról

Az iskolában is vannak nagyon jófej tanárok, akik képesek a dolgot a helyén kezelni. Nem akarnak nagyobb ügyet csinálni belőle, mint amilyen valójában, de a pedagógusok sem egyformák. Az egyik fővárosi gimnáziumból úgymond a kirívó öltözködése és a vörös haja miatt kellett elhoznunk, miután az igazgató-helyettes a telefonba azt mondta nekem, hogy „ez egy konzervatív iskola, itt ez nem megengedett, a kisebb gyerekek megijedtek a külsejétől, az idén még ugyan nem tanítom a gyereket, de jövőre fogom…” Inkább váltottunk.

Nem mondhatom, hogy minden konfliktus nélkül ment az iskolaváltás, mert a pszichiáter ismerősöm tanácsára nem azzal kezdtük az új középiskolában az ismerkedést, hogy a Tóbiás nemi identitását az igazgató elé tárjuk, amit később nehezményezett is, de mindannyian jól tudjuk (szerintem az igazgató úr is), ha ezt tettük volna, nem vette volna fel a gyereket, még akkor sem, ha most ennek ellenkezőjét állítja. Annak ellenére sem vette volna fel, hogy az osztály egyik legjobb tanulója. És ugyanakkor annyira közösségi ember, hogy a fővárosi kollégium vezetője kért minket az iskolaváltás előtt, hogy ne hozzuk el, személyesen ő beszél inkább az iskola igazgatójával és igazgatóhelyettesével, hogy hagy maradjon ott, de mi már akkorra eldöntöttük, hogy vidéken újra egyesül a család.

Támogatjuk

A legfontosabb támogatás az, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen. Éreztetjük vele mindig, hogy nem az számít, hogy fiú vagy lány, hanem az, hogy EMBER, ugyanúgy, mint bárki más. Természetesen, neki is vannak botlásai, őt is kell terelgetni, szülőként irányítani, nevelni, de nem jobban, mint bárki mást. Vannak dolgok, aminek nem örülök, de elfogadom, mert szeretem a gyermekem. Egyik ilyen a pirszing. Örültem annak, hogy a két nagyobb nem akart, soha szóba sem került, ahogy visszaemlékszem. Tobit én vittem el, hogy berakassa. És ma már én rendelem neki interneten az újabbakat. A fültágítóért viszont nagyon pipa voltam, mert azt nem akartam engedni neki. Később megértette, és kivette.

A másik a cigi. Nem szív sokat, de nagyon naiv az, aki azt hiszi, hogy ha 18 éves kor alatt nem kap a dohányboltban cigit a tini, akkor meg lehet óvni a dohányzástól. Túrót. Én még 14 sem voltam, amikor nagyfatertől elcsórtam néhány szál „talpas” Munkást és Kossuthot. Hát, ha valami képes a tüdőnek ártani, akkor azok tuti olyan cigik voltak. Ki kellett próbálnom. Krákogtam, köpködtem, prüszköltem, de akkor is ki kellett próbálnom. Aztán jött néhány doboz Sophianae, meg Juvel, aztán kipróbáltam nagyobb márkát is, a Marlborot… nem találtam benne semmi olyat, ami arra ösztönzött volna, hogy folytassam. Nagyapám és a bátyám nagy dohányosok voltak, a szüleimet egyszer sem láttam rágyújtani. Családunkból egyedül Tóbiás cigizik, bár szerintem, ha akarná, ő is simán le tudná tenni. És kövezzenek meg érte, de ha megkér, én megyek be neki cigiért a dohányboltba.

Megértés és elfogadás Magyarországon

Mi nyíltan felvállaltuk Tóbiás transzneműségét, szerencsére kimondottan negatív kritikát nem nagyon kapunk, igazából azt látjuk, hogy a tudatlanság, a tapasztalatlanság a legnagyobb probléma. Sokan igyekeznek a dologról tudomást sem venni. Ez csak akkor jelent majd gondot, ha az ilyen ember a közvetlen környezetében, vagy éppen a családjában találja magát szembe egy transzneművel, esetleg éppen az ő gyermeke vállalja fel a nemi identitását, és akkor nem lesz hova elbújni a „probléma” elől. Most megteheti, hogy nem vesz tudomást a létezésükről, de akkor mihez fog kezdeni?

Természetesen itt is vannak széles látókörű, elfogadó emberek, nagyon sokkal találkozunk mi is nap, mint nap, de ugyanakkor vannak nagyon korlátoltak is, akik betegségnek gondolják, hóbortnak tartják, vagy úgy gondolják, hogy ma ez divatos, és hogy nem normális, be kellene őket zárni, vagy erőszakkal gyógyítani. Nem tudom, ezek az emberek akkor mit gondolnának, ha a saját gyerekükről lenne szó. Akkor oroszlán módjára küzdenének érte, mint ahogy a többség minden körülmények között tenné, vagy ugyanúgy gondolnák, mint most, hogy az ilyeneknek nincs helye a „normális” társadalomban. A „normalitás” viszonylagos. Ami ma teljesen normális, a nem is olyan régmúltban nem biztos, hogy az volt. A világ – természetesen – folyamatosan fejlődik. Ugyanez a fejlődés végbemegy az egyének tudatában és a kollektív tudatban is – jó esetben.

A rólunk megjelent, általunk írt beszámolók után írt hozzászólások, kommentek sokszínűek, mint maguk a hozzászólók. Bár biztos, hogy sokan elolvasták a cikkeket anélkül, hogy írásban bármit is véleményeztek volna. Többen példaértékűnek tartják a kiállásunkat a fiunk mellett. Ez számunkra természetes, mi így működünk, nem tudunk másmilyenek lenni, és nem is akarunk. Ezt a pozitív hozzáállást szeretnénk közvetíteni a hasonló helyzetben lévő szülőknek, családoknak. Mi ezt a küldetésünknek tekintjük.

Az igazi nehézségek

Véleményem szerint az, hogy nem tudnak kihez fordulni, nincs kitől segítséget kérniük. A legtöbbet a hasonló sorsban osztozók segíthetnek egymásnak, akik már megtapasztaltak dolgokat. Mi is felvettük olyanokkal a kapcsolatot, akik már előrébb járnak ezen az úton, aki már kap hormonkezelést például, illetve túl van az első korrekciós műtéteken, illetve minket is megkerestek már többen tanácsért. Segítséget kérnek, vagy csak lelki támaszra vágynak, hogy érezzék, nincsenek egyedül a problémájukkal.

A lényeg, hogy ha a lélek rendben van

Az általunk megkeresett pszichiáter – mint már fentebb írtam – tapasztalatlan ezen a téren, ez nem az ő hibája, egyszerűen nem volt még ilyen páciense, de szerencsére nem elutasító a viselkedése, konstruktív a probléma kezelésében. Nem „kigyógyítani” akarja Tóbiást, hanem elérni azt, hogy stabilan jól érezze magát a bőrében. Ehhez korábban kellettek gyógyszerek, ma már szerencsére nincs szükség rá.

Ehhez az is hozzájárul persze, hogy most szerelmes, és a lehető legtöbb időt együtt töltik. A választottja egy szintén transznemű fiú, ami másokat esetleg megbotránkoztat, de minket egyáltalán nem zavar, sőt, nagyon is kedveljük, és Tóbiást is elfogadja Patrik családja, számunkra ez a fontos, a többi nem számít.
A lényeg, hogy ha a lélek rendben van, akkor a test is rendben van, és úgy gondolom, hogy ez most Tóbiás esetében nagyon is jól működik így.

A tanácsom hasonló családoknak

Semmiképpen ne gondolják azt, hogy ez a dolog probléma. Nem könnyű ezzel együtt élni sem a gyereknek, sem a szülőnek, de ha a gyerek megtisztelte a szülőt a bizalmával, akkor a szülő igyekezzen a lehető legnagyobb támasza lenni a gyermekének.

Keressék hasonló fiatalok, szülők, családok ismeretségét. Ne féljenek megosztani a történeteiket másokkal, és ne féljenek segítséget kérni azoktól, akik már ezen az úton járnak. Szerveződnek közösségek, éppen személyes találkozót próbálunk összehozni, hogy jobban megismerjük egymást, hogy még több segítséget tudjunk nyújtani mindazoknak, akik hozzánk fordulnak. A hasonló cipőben járók sokszor könnyebben megnyílnak egymásnak, mint egy szakembernek, kíváncsiak egymás élményeire, tapasztalataira, és sokan szívesen osztják meg saját érzéseiket, gondolataikat a „sorstársakkal”.

Nem elkeseredni, nem elcsüggedni, fel a fejjel, és előre az úton. Nekünk ez a keresztünk, másoknak más. Hogy kié könnyebb? Ki tudja?

A fiúnk jövőképe

Amint lehetséges, Tóbiás szeretné elkezdeni a hormonkezelést, és nagyon bízik benne, hogy amikor érettségizik, akkor már „hivatalosan” az okmányai szerint is Tóbiás lesz. Mivel 19 évesen fog vizsgázni, ez addig meg is valósulhat. Testvéreitől eltérően ő nem tervezi, hogy felsőoktatásban továbbtanul. Miért is kellene mindenkinek főiskolát vagy egyetemet végeznie? A bátyja önállóan döntött, a nővérét én motiváltam, talán kissé erősebben is, mint kellett volna. Néha vissza is kapom tőle, hogy „Te akartad, hogy egyetemre menjek”, de nem hiszem, hogy megbánta volna…

Tóbiás másképp képzeli el a jövőjét. Szeretnének Patrikkal összeköltözni, tőlünk ehhez is minden tőlünk telhető támogatást megkapnak. És ha esetleg úgy gondolják, hogy házasságban szeretnének együtt élni, és ehhez majd egy másik országot kell választaniuk, mi ebben is támogatni fogjuk, mert mi más célja lehet egy szülőnek, mint az, hogy a gyermeke kiegyensúlyozott, és boldog életet éljen. Az hogy hol, az már nem (csak) rajtunk múlik.

Tuza Éva Ildikó, az anya

Amikor Jázmin három évvel ezelőtt elmondta nekem, hogy fiúnak tekinti magát és a Tóbiás Benjamin nevet választotta, bizony összeomlott bennem egy világ. Egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint azt gondolják azok, akik most ismernek minket. Amit most látnak rajtunk, tudnak rólunk, az egy hosszú folyamat része, a pillanatnyi része.

Attól a naptól kezdve, hogy Tóbiás "előbújt" nekem, a gyász minden fázisát átéltem.

Először TAGADÁST éreztem. Azt, hogy ez nem lehet igaz! Biztosan rosszul értelmezi az érzéseit és majd kiderül, hogy félreértett valamit. A másik érzésem - főleg éjszakánként -, hogy ez nem velünk történik. Az nem lehet, hogy a mi Jázminkánk, a csodaszép kislányunk legbelül fiú. Ez egy rossz álom és mire felébredek vége lesz.

Aztán jött a DÜH és a HARAG. Mérhetetlenül dühös voltam és haragudtam az Istenre, a Sorsra, az Univerzumra, hogy hagyta, hogy ez megtörténjen a mi gyermekünkkel és velünk szülőkkel. Haragudtam magunkra, hogy hogyan lehet az, hogy nem vettük ezt eddig észre. Hát milyen szülők vagyunk mi? Lelkiismeret furdalásom volt és okoltam magam, hogy biztosan valamit rosszul csináltam a terhesség, szülés alatt / közben. Talán rosszul neveltük és nem kellett volna hagyni, hogy fiú ruhákba járjon és fiúkkal játsszon. És mi van, ha valaki molesztálta és azért érez most így? Hát milyen anya vagyok én, hogy nem vettem észre...

Ezután jött az ALKUDOZÁS. Talán ha nem hívom Bálintnak a pocakomban... - egészen biztosan éreztem, hogy kisfiú. Talán ha elvittük volna már régen pszichológushoz, hogy miért "más" mint a többi, vele egykorú kislány... és még sok-sok talán.

DEPRESSZIÓ... magamba roskadtam - úgy, hogy Tobi ebből semmit ne vegyen ebből észre - és ha magam voltam, a kislányos dolgait (nagyon kevés volt) nézegettem, simogattam. Nagyon sokat sírtam és kérdeztem, a fényképét nézegetve, hogy most mi lesz veled Jázminkám? Hová lettél? Ki mellé álljak? Én Jázmint ismerem és őt akarom! Mit kezdjek Tóbiással? Mit tett Tóbiás Jázminnal?

Végül az ELFOGADÁS következett. Egy nap mindent elcsomagoltam egy dobozba, ami Jázmin volt. Egy levélben elbúcsúztam tőle és a szívemben eltemettem őt. Még néha beszélek hozzá, de már egyre ritkábban. Teljes szívvel odafordultam a fiamhoz, aki megszülte önmagát és csak előre nézek. Elkezdődött bennem egyfajta bizonyosság, hogy ez a küldetésünk. Ha Down szindrómás lenne a gyermekem, akkor azért küzdenék, hogy elfogadják. Ha autista lenne, a legjobb szakembereket keresném neki... Ő transznemű, tehát ezt fogjuk tanulmányozni, megkeresni a legjobb szakembereket, megismerni a sorstársakat és ha kell világgá kiáltani, hogy nézzétek, ő a mi gyermekünk és milyen fantasztikus ember! Gyertek, ismerjétek őt meg! Ne ítélkezzetek felette tudatlanul!

Sajnos sokan félreértelmezik a Tóbiás helyzetét. Az egyik nagy probléma, hogy nincsenek tisztában az emberek a fogalmakkal. Még a pedagógusok sem. Nem tudják, hogy mi a különbség a meleg, leszbikus, transznemű, transzvesztita között.

E miatt a tudatlanság miatt ehhez hasonló mondatok hangoznak el:
- Ha a lányokat szereti, oké. De miért láttatja a külsejével, hogy "más"? Nem könnyebb lenne az élete, ha nem akarna fiúnak látszani?
- Az, hogy mit csinál a hálószobában, az rá tartozik. Miért kell ezt mindenkivel tudatni (itt a külsejére gondolnak!!!)?
- Engem ez az egész addig nem zavar, amíg a négy fal között marad...

Én a legnagyobb problémának azt látom, hogy sokan azt gondolják, hogy az LMBTQ emberek a nagy semmiből lépnek a felnőttek világába. Nem veszik észre, hogy előtte kamaszok, kisgyerekek voltak, akik már bizony elég korán tisztában vannak a nemükkel, identitásukkal. Az LMBTQ gyerekekkel, kamaszokkal nem foglalkozik senki. Nem találnak segítséget, támogatást sem a szülők, sem a pedagógusok. Mindenki tanácstalan.

transvanilla.hu
Fotók: Tuza Zoltán

Transz gyermekek szüleinek online önsegítő csoportja

Transz ember vagy és úgy érzed egyik szülőd vagy szüleid szeretnének tagjai lenni egy levelezőlistának ahol szintén szülők vannak és segítő szakember is jelen van? Vagy a szülőd vagy szüleid segítenének tapasztalataikkal más családoknak is online?
Vagy Ön szülő akinek erre van szüksége vagy segítene szülőtársain?
http://transvanilla.hu/hirek/transz-gyermekek-szuleinek-online-onsegito-csoportja

Nem jogi elismerése

TDOR 2017

Támogasd munkánkat!

PayPal-on keresztül akár (bankkártyával is):

A Transvanilla Transznemű Egyesület bankszámlaszáma:
10918001-00000088-56310001
Bank neve: Unicredit

Egyéb módok a támogatásra

Jelentsd a transzfóbiát!

Nemi identitás, nemi önkifejezés miatti erőszak, diszkrimináció? Jelentsd!

Transz tiszteletet most

Transvanilla hírlevél

Facebook

Tagjai vagyunk

Tagjai vagyunk: TGEU, ILGA, ILGA-EUROPE

 

Művészetterápia

Látható transzok

látható transzok blog