Transvanilla Transznemű Egyesület

Itt vagy:Home|Hírek|7 módszer egy öngyilkossági kísérletet túlélt személy támogatására

7 módszer egy öngyilkossági kísérletet túlélt személy támogatására

Figyelem!!! Öngyilkossággal kapcsolatos tartalom.

Amikor az öngyilkosságról beszélünk, elsősorban a megelőzésre szoktunk koncentrálni – vagy azokat gyászoljuk, akiket ilyen módon veszítettünk el.

Noha ezek becsülendő és fontos dolgok, néha elterelik a figyelmet egy nagyon is létező és ugyanolyan fontos csoportról.

Túl gyakran felejtjük el, hogy némelyikünk már megjárta ezt az utat – elvégre nem mindenki hal bele egy öngyilkossági kísérletbe.

Amikor fiatal tizenévesként megpróbáltam véget vetni az életemnek, kilátástalannak és céltalannak láttam a dolgokat.

Nem találtam sem támogatást, sem magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mi történt velem –  a rendelkezésre álló források vagy az öngyilkossági kísérletek megelőzésére szolgáltak, vagy családtagjukat elvesztett érintettek élménybeszámolói voltak. Ezek közül egyik sem vonatkozott akkor rám.

Egyedül és összezavarodottan éreztem magamat. Nem találtam egyetlen weboldalt sem, amely elismerte volna, hogy nem minden öngyilkossági kísérlet alakul az előzetes terveknek megfelelően. Néha életben maradunk, hogy beszámolhassunk másoknak a történtekről.

Én másnap úgy mentem iskolába, mintha mi sem történt volna, mert nem tudtam, hogy mi a teendő.

Hat év elteltével most, hogy több információforrás, lenyűgöző tanulmányok és beszámolók állnak rendelkezésre, hálásnak érzem magam.

Mint érintett, aki túlélt egy öngyilkossági kísérletet, tudom, hogy más túlélőknek könnyebb dolga lesz feldolgozni az eseményeket.

Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy vannak olyan dolgok, amiket mindenki képes megtenni, hogy támogassuk az öngyilkossági kísérletet túlélőket – és hogy egy olyan légkört teremtsünk, amiben ezek az emberek nem érzik magukat láthatatlannak.

Mint feminista úgy gondolom, hogy ez a munka különösen fontos és releváns – a mentális egészséggel és az öngyilkossági kísérlettel asszociált stigma megbélyegzőként hat minden közösségen belül. Ez a teher gyakran olyan személyekre hárul, akik az élet más területein már egyébként is hátrányos helyzetben vannak.

Álljon itt tehát egy lista hét dologról, amivel segíteni tudunk a túlélőkön:

1. Ha az öngyilkosságról beszélsz, tegyél említést a túlélőkről is!

Ha bármilyen formában beszélsz az öngyilkosságról, legyen az egy formális előadás, egy általános eljárásokról folytatott diskurzus vagy csak egy hétköznapi beszélgetés, sose feltételezd, hogy nem léteznek túlélők.

Sokunk nem csak, hogy életben marad, de később sikeresen ki is teljesedik. Mások ugyan életben maradnak, de továbbra is küzdenek önmagukkal.

Ha az öngyilkosság megelőzésén dolgozol például, fontos emlékezni arra, hogy az öngyilkosságot megkísérlők fokozottan ki vannak téve egy későbbi kísérletnek is.

Valójában az öngyilkosságot megkísérlők egyharmada egy éven belül újra próbálkozik ezzel.

Ennek ellenére a túlélők fontos egy csoportot képeznek, amikor a megelőzésről beszélünk.

Ha előadásokat vagy konferenciákat szervezünk mentális egészséggel és öngyilkossággal kapcsolatban, koncentrált erőfeszítéseket kell tennünk arra, hogy túlélőket is bevonjunk. Nem csak jelenlévő tagokként, hanem előadókként és szervezőkként.

Ha már csatlakoztál egy mentális egészséggel foglalkozó csoporthoz vagy támogatsz egyet, érdeklődj, hogy mit tesz ez a csoport a túlélők támogatásáért.

A hétköznapi beszélgetések során tartsd észben, hogy öngyilkosságot megkísérelni nem azonos a halállal! Ha beszélünk a túlélőkről, már akkor sokat tehetünk e csoport láthatóságáért.

2. Ne kezeld az öngyilkosságot tabu témaként!

Tudom, hogy nagyon félelmetesnek hangzik, és hogy néha nehéz lehet erről beszélni.

Azonban, ha tabu témaként kezeljük a dolgot, akkor nem csak azoknak ártunk, akikben megvan a hajlam az öngyilkosságra és segítségre szorulnak, de olyanokat is nehéz helyzetbe hozunk, akik túléltek egy kísérletet és ezt ki kell beszélniük.

Ha nem tudunk egy egészséges és empatikus beszélgetést folytatni az öngyilkosságról és az ezt túlélt emberekről, akkor ezzel csak elvesszük az életben maradottak kedvét attól, hogy támogatást keressenek.

Miután megpróbáltam végezni magammal, nem volt forgatókönyv arra, hogy erről milyen formában beszéljek. Csak annyit éreztem belül, hogy ez nem egy olyan téma, amiről szívesen beszélnek az emberek.

Ha nagyobb biztonságban éreztem volna magamat, és jobban meg tudtam volna nyílni ezzel kapcsolatban, akkor könnyebben fel tudtam volna dolgozni az eseményeket, és korábban is tudtam volna segítséget kérni.

Valójában, ha ez nem lett volna ennyire tabu téma, akkor lehetséges, hogy korábban említést tettem volna az öngyilkossággal kapcsolatos gondolataimról. Ebben az esetben elképzelhető, hogy sohasem jutottam volna el az öngyilkossági kísérletig.

Az öngyilkosságot és az ezzel kapcsolatos gondolatokat tehát nem kezelhetjük tabu témaként.

Ehelyett olyan beszélgetéseket kell kezdeményezni, ahol a túlélők biztonságban érezhetik magukat. Így könnyebben tarthatnak élménybeszámolót, és könnyebben is folyamodhatnak segítségért.

3. Sose hozd szégyenbe az életben maradottakat!

Azt, hogy mi történt velem, részben azért tartottam titokban ilyen sok éven keresztül, mert újra és újra azt hallottam, hogy az öngyilkosság egy nagyon önző dolog.

Féltem attól, hogy ha megnyílok valaki előtt, akkor szégyenérzettel és kritikával fogok szembesülni, együttérzés helyett.

Egyszerűbben megfogalmazva: nem szabad szégyenérzetet kelteni az öngyilkosságot megkísérelt túlélőkben!

A döntést, hogy eldobjuk életünket, senki sem könnyedén hozza meg – és ezt nem jellemhiba okozza, hanem egy olyan feldolgozatlan fájdalom, amit túl régóta cipelünk magunkkal.

A túlélők gyakran jelentős diszkriminációval kénytelenek szembesülni. Ezt tovább súlyosbítja a tény, hogy nem csak az öngyilkossággal járó stigmát kell felvállalnunk, de sokszor a mentális egészségünk miatt is szégyenkezésre kényszerítenek.

Nem csak „önzőek” vagyunk, de ugyanakkor „őrültek”, „instabilok” és „beszámíthatatlanok” is – azaz más szavakkal élve, értéktelenek.

Az a kultúra, amelyik úgy tesz, mintha nem is léteznénk vagy önzőnek és alsóbbrendűnek tart bennünket, egy olyan környezet, amely hozzájárul az öngyilkosság elterjedéséhez.

Ha arra bíztatnak minket, hogy maradjunk csendben, és nem tartanak minket normálisnak, akkor ugrásszerűen megnő az újabb öngyilkossági kísérletek esélye.

Ha tényleg szeretnénk a túlélőket támogatni, akkor ne kényszerítsük őket szégyenérzettel a hallgatásra.

4. Senki se gondolja, hogy az öngyilkosság egy univerzális élmény és tapasztalat.

Néhányunkat traumatizálnak a történtek. Néhányunk közömbösen áll a dologhoz. Vannak, akik számára ez egy életmegváltoztató esemény. Mások csak egy borzalmas rossznak élik ezt meg. Vannak, akik utólag megbánják a történteket. Mások nem éreznek semmit.

Néhányan életünk során megéljük mindezen érzéseket – néha akár egy nap alatt is képesek vagyunk végigmenni ezen az érzelmi skálán.

Nem létezik egyetemes narratíva, amit minden túlélőnél lehet alkalmazni.

Mindannyiunk érzései nem csak igaziak, de fontosak és egyediek is.

Amikor az öngyilkossági kísérletekről beszélünk, fontos, hogy ne általánosítsunk sem az élményekkel, sem az életben maradottakkal kapcsolatban.

Ha tudomásul vesszük az érzéseink és tapasztalataink sokféleségét, akkor az összes túlélőnek segítséget tudunk nyújtani, és nem csak azoknak, akik megfelelnek a túlélőkkel kapcsolatban támasztott előzetes nézeteinknek és elvárásainknak.

Ha támogatást akarunk nyújtani, akkor az mindenkire kell, hogy vonatkozzon, a megjárt úttól függetlenül.

5. Figyelj oda, amikor a túlélők élménybeszámolót tartanak!

Sok öngyilkosságot túlélt ember már megosztotta az ezzel kapcsolatos élményeit, és lehet, hogy egy nap te is találkozol valakivel, aki megtisztel a bizalmával. A legfontosabb az, hogy meghallgasd őket és engedd, hogy ők irányítsák a beszélgetést.

Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor erről beszélek, a beszélgetőpartner(ek)nek általában nagyon sok kérdésük van, és nem mindig tudják ezeket tisztelettudóan feltenni.

Erre azt javasolnám, hogy amikor a túlélők élménybeszámolót tartanak, figyelj oda aktívan és ne akard megszakítani vagy vallatni őket. Figyelj oda, hogy tapintatos és udvarias kérdéseket tegyél fel!

Hadd döntse el a túlélő, hogy mikor és mennyit oszt meg a történtektől, ill. hogyan és milyen formában teszi ezt.

Tudom, hogy az öngyilkosság nem egy gyakori téma, és amikor valaki ezt szóba hozza, sok kérdésünk van, és sokat szeretnénk megtudni.

Azonban valakinek az ezzel kapcsolatos élménybeszámolója nem rólad szól – ez egy történet róla, általa és érte.

Ha lehetőség van kérdések feltevésére, akkor ezt olyan formában tedd, hogy a beszélgetőpartnernek lehetősége legyen ezeket tisztelettudóan visszautasítania.

A túlélők megérdemlik, hogy egy olyan környezetben számoljanak be tapasztalataikról, amiben biztonságban és tiszteletben érzik magukat.

Ezt elsődlegesen udvarias és odafigyelő hallgatással tudod elérni.

6. Jusson eszedbe, hogy mindenhol ott lehetünk!

Az ember gyomra elszorul, amikor egy ismerős, aki nincsen tisztában szavainak súlyával, valami nagyon bántót mond. Mint például, hogy „Jaj, ha szombaton is dolgoznom kell, akkor megölöm magam.”.

Kulturális szinten kell felismernünk, hogy túlélők minden közösségen belül lehetnek, és ennek megfelelően is kell viselkednünk.

Együttérzéssel és empátiával kell beszélnünk az öngyilkosságról, nem csak azért, mert ez a helyes dolog – az öngyilkossággal kapcsolatos vicceken egyébként sem szabad nevetni -, hanem azért is, mert ellenkező esetben a túlélőket kirekesztetté és láthatatlanná tehetjük.

Ha azt feltételezzük, hogy nincsenek a közelben túlélők, akkor olyan dolgokat mondhatunk, amiket egyébként nem mondanánk ilyen borzalmakat átélt emberek jelenlétében.

Nagyon sok ilyen kis sértéssel kell a túlélőknek szembe nézniük. Ezek javarészt abból a feltételezésből származnak, hogy csak bizonyos körökben vagy egyáltalán nem is létezünk.

Az öngyilkosságot mindig olyan formában kell megvitatni, ami érzékeny, támogató, nem kelt diszkriminatív vagy szégyenérzetet, és ahol minden közösségben biztonságban és tiszteletben érezhetjük magunkat.

7. Támogasd azokat a csodálatos szervezeteket és kezdeményezéseket, amik segítséget nyújtanak a túlélőknek!

A túlélőknek is szükségünk van segítségre és támogatásra. Ezért olyan életbe vágóan fontosak az ezzel kapcsolatos szervezetek, információforrások és kezdeményezések is.

A hat évvel ezelőtti viszonyokkal ellentétben, ha most valaki beírja a Google-ba, hogy „öngyilkosságot túlélt emberek”, rengeteg csodálatos forrást és információt fog találni.

Az egyik legfontosabb ezek közül a Grief Speak („megszólal a gyász”) oldal. Az útmutatóútmutató (angol nyelvű), ami itt található, teljeskörű leírást ad arról, hogy hogyan segíthetünk valakin az öngyilkossági kísérlete után. Ha a hozzám közel állók anno rendelkeztek volna egy ilyennel, az hatalmas különbség lett volna.

Az egyik kedvenc kezdeményezésem neve Live Through ThisLive Through This (Életben maradni), ami az egyik túlélő, Dese’Rae L. Stage csodálatos munkássága. Ő az élet minden területéről gyűjt fotókat és történeteket.
Ez az egyetlen ilyen munka, amiről tudomásunk van, ami ember arcot ad egy sokszor arctalan és anonim vívódásnak.

Amikor először megláttam, megdöbbentett, hogy mennyire emberinek éreztem magamat. A tudat, hogy vannak mások is, akik olyanok, mint én, átélték azt, amit én és megosztják az ezzel kapcsolatos történeteket és élményeiket. Ez volt az, ami végül bátorságot adott arra, hogy én is megosszam a saját történetemet.

Ha támogatod a Stage-hez hasonló túlélők munkásságát, azzal nem csak láthatóságot adsz a túlélőknek, de hozzájárulsz egy olyan biztonsági háló kiépítéséhez is, ami segít a jövendőbeli túlélőkön. Ők ezáltal tudni fogják, hogy biztonságban vannak, gondoskodnak róluk és ami a legfontosabb, nincsenek egyedül.

***

Nem az öngyilkossági kísérletem volt a legrosszabb, ami eddig velem történt.

Azt hiszem, hogy az egyedüllét és magányosság, amit ezzel kapcsolatosan éreztem, rosszabb volt. Amikor felismertem, hogy nem tudom, hogyan beszéljek erről, nem volt egy biztonságot nyújtó hely, ahol megoszthattam volna az ezzel kapcsolatos érzéseimet.

Felnőttként tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Olyan sok túlélő létezik világszerte, és nagyon sokan érzik magukat egyedül, izolálva és hallgatásra kényszerítve.

Azonban nagyon sok minden van, amit mindannyian megtehetünk, hogy nagyobb biztonságérzetet nyújtsunk ezeknek az embereknek.

Ez a lista remélhetőleg csak egy további beszélgetés kezdete. Egy olyan eszmecseréé, ami a túlélőknek biztonságérzetet, támogatást és láthatóságot nyújt.

***

Ha úgy érzed, hogy véget akarsz vetni az életednek, vagy krízishelyzetben van akkor hívd a 116-123, vagy 06 80 820 111 ingyenes telefonszámot!

Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

Társadalombiztosítás (TB) által támogatott és térítéssel igénybevehető pszichoterápiás intézetek, rendelők listájapszichoterápiás intézetek, rendelők listája


Eredeti cikk
Szerző: Sam Dylan Finch

Transvanilla hírlevél

Nem jogi elismerése

Támogasd munkánkat!

PayPal-on keresztül akár (bankkártyával is):

A Transvanilla Transznemű Egyesület bankszámlaszáma:
10918001-00000088-56310001
Bank neve: Unicredit

Egyéb módok a támogatásra

Jelentsd a transzfóbiát!

Nemi identitás, nemi önkifejezés miatti erőszak, diszkrimináció? Jelentsd!

Transz tiszteletet most

Facebook

Novák Angéla 1%

Tagjai vagyunk

Tagjai vagyunk: TGEU, ILGA, ILGA-EUROPE

Látható transzok

látható transzok blog

Írj nekünk

Levelezési cím: 1656 Budapest Pf. 92

E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.


Tájékoztatásul közöljük, hogy sem főállású munkatársa nincs a Transvanilla Egyesületnek sem irodája. Kérjük elsőrosban emailben lépj velünk kapcsolatba. Köszönjük!