Ezt írtam: "Elutasítom azt az elképzelést, mely szerint a BPD-vel küzdő emberek nem érdemlik meg a professzionális kezelést és figyelmet, melyek segítségével fejlődni tudnának. Ha gyógyíthatatlanként bélyegezzük meg őket, azzal csak még inkább megnehezítjük azt, hogy segítséghez jussanak".

Fájdalmas volt leírni azokat a sorokat. Érzelmileg megterhelő volt visszaemlékezni azokra a pillanatokra, amikor az emberek félremagyarázták a mindennapi nehézségeimet.

Felhívtam a figyelmet a stigmára, ami körülveszi a BPD-t.

Elkezdtem e-maileket kapni.

Valaki a következőket írta nekem: "A férjem borderline, de borzalmas. Hogyan tudnám rávenni arra, hogy olyan öntudatos legyen, mint amilyen te is vagy?" (Majdnem szó szerint ez állt az üzenetben.)

"A borderline partnerem őrült, túlságosan sok amit művel. Milyen gyógyszereket szedsz? Vajon neki is segítenének normálissá válni?" Ez állt egy másik e-mailben.

Nem ez volt az első alkalom, hogy valamiféle pszichiátriai sikerként voltam kezelve. Előfordult, hogy a kezelőorvosaim is ugyanígy vélekedtek rólam. Nemrég az egyik orvosom azt mondta nekem: "A legtöbb borderline személyiség nem olyan, mint te". Mikor megkértem, hogy magyarázza meg mit értett ez alatt, azt a választ kaptam hogy: "A legtöbbjük csak ide-oda csapódik, teljesen instabilak".

Ide-oda csapódni. Ez van az emberek többségének a fejében. Még a kezelőorvosaink is abban a hitben vannak, hogy merő káoszban élünk és javíthatatlanul zavartak vagyunk.

Ezek mellett még piedesztálra is lettem emelve. Én lettem a bűnbánó borderline, a jó borderline. Minél inkább úgy látták mások, hogy elhatárolódom a személyiségzavartól, annál többen ünnepeltek engem.

Ez azért van, mert a világ a "megreformált" boderline-t kedveli a legjobban, azokat akik folyamatosan bocsánatot kérnek azért, mert túl sokak, illetve elnyomnak magukban mindent azért, hogy elfogadják őket. Továbbá, akkor nem utasítják el őket, hogyha csak kis mértékben neurotikusok és ha nem mutatják látványosan a személyiségzavar tüneteit.

Másképpen megfogalmazva, az öngyűlölő borderline személyt szereti legjobban a világ.

Mikor azt mondom az embereknek, hogy nem utálom a borderline elmém, akkor kellemetlen igazságként éri őket. A pokol amin keresztül mentem, és akik támogattak engem a gyógyulásomban, hozzájárultak ahhoz, hogy a BPD olyan erőt adjon nekem, amire büszke lehetek.

A világ azt követeli tőlem, hogy utáljam a borderline elmém annyira, mint ahogyan ők utálják az olyan embereket, mint amilyen én vagyok.

Az "őrült" párjuknak, a megzavarodott anyjukat és az engedelmetlen gyereküknek az ellentétjét látják bennem.

Valahányszor bocsánatot kérek a létezésemért, validitást nyer az a gondolatuk, hogy nem kell megtanulniuk szeretni a borderline-nal rendelkezőket. Úgy érzik tőle, hogy megvárhatják amíg a BPD-vel rendelkező szeretteik egyszer csak annyira fogják gyűlölni saját magukat, hogy valaki mássá váljanak, vagy véget vessenek a saját életüknek.

Vannak olyan részeim, amiket imádok. Ezek olyan részek, amik nem léteznének a BPD nélkül.

Azzal, hogy negatívan látjuk a borderline embereket, nem fogjuk észrevenni, hogy mennyi lehetőség rejlik bennük. Azt követeljük tőlük, hogy tagadják meg önmagukat, utálják magukat ahelyett, hogy azt kívánnák bárcsak felfedeznék a valódi önmagukat és megtanulnák azt szeretni.

Lesújtó arra gondolni, hogy úgy tekintünk a BPD-vel rendelkező emberekre, mint olyan bántalmazókra, akiket sajnálni kell, vagy el vannak veszve. Ezzel egy olyan kultúrát teremtünk meg, ami elutasítja a borderline személyek öngyógyító képességeit és saját maguk szeretetét.

A gyógyulási folyamatom során ráébredtem arra, hogy a BPD nem csak egy traumának a gyökere, hanem egy kivételes erőnek is.

Ez az a fajta diskurzus, ami hiányzik, amire vágyok.

A szeretet, amit azután vagyok képes érezni mások iránt, hogy elmúlik a félelem, csodálatos dolog. Az, hogy képes vagyok a legjobbat látni az emberekben és mélyen, őszintén szeretni, érezni a kapcsot a hozzám közelállókkal, hihetetlenül fontos a számomra. Ezeket a dolgokat sohasem változtatnám meg addig, ameddig egészséges kapcsolatokból és helyekről származik.

Mivel azonnal képes vagyok érzelmileg reagálni, így könnyen bele tudom képzelni magam mások helyzetébe. Az első kézből megtapasztalt fájdalom segít abban, hogy megértsem mások küzdelmeit. Annak tapasztalata, hogy milyen hátrahagyottnak lenni, hűséges és odaadó baráttá tesz.

A BPD-vel rendelkező embereknek nem arra van szükségük, hogy minél jobban elhatárolódjanak a személyiségzavaruktól. Biztonságot, egészséges kötődést és támogatást kell nekik nyújtani ahhoz, hogy boldogok tudjanak lenni.

A borderline elmém lehet rémisztő és önpusztító is. Kérdezzetek meg bárkit, aki az elmúlt évben követte az blogomat (nem is egyszer, hanem kétszer is kórházi kezelésre szorultam).

De ez az elme képes őszinte szeretetre, kapcsolatra másokkal és empátiára. Ezek olyan lehetőségek, amiket nem szoktak figyelembe venni a stigma miatt, ezzel megakadályozva a fejlődésünket.

Újra meg kellett tanulnom azt, hogy az agyam hogyan ismerje fel azt, amikor biztonságban vagyok, mivel évekig nem volt kihez fordulnom, mikor védelemre szorultam volna az összetett traumáimmal és a PTSD-vel (poszttraumás stressz zavar /posttraumatic stress disorder) szemben. Megteremteni a biztonságot és bízni benne, amikor szükségem van rá, egy hosszú folyamat.

Azt is fontos volt megértenem, hogy a védelmet nem feltétlenül másoktól kaphatom meg, hanem elsősorban önmagamtól.

Ez a felismerés sohasem született volna meg bennem, hogyha hallgattam volna a BPD körül lévő stigmára, ami szerint eredendően gonosz, utálatos és veszélyes vagyok. Ha ezt vettem volna figyelembe, akkor féltem volna magamtól.

Egyáltalán nincs igazuk azoknak a kezelőorvosoknak, akik szerint ide-oda csapódunk. Egyszerűen csak azt a biztonságot keressük, amit megtagadtak tőlünk. Ebben nincs semmi "manipulatív". Minden olyan cselekedet, ami azt a célt szolgálta, hogy kielégítsem a saját igényeimet, mikor olyan nehézségekbe botlottam, amikre nem voltam felkészülve, a túlélésért volt, akkor is ha nem éppen a legjobb módszerekkel tettem.

Nem tagadom, hogy a borderline elmém a káosz forrása, de ugyanúgy egy pótolhatatlan képességet ad nekem a mélyen gyökerező szeretetre. Olyan érzékenységem van, ami miatt képes vagyok befelé tekinteni. Olyan sebezhetőséggel rendelkezem, aminek köszönhetően önálló, kreatív és alkalmazkodóképes vagyok. Élek.

A megfelelő támogatással a bennem rejlő empátiát a megfelelő módon tudom használni.

Nem hiszek abban, hogy a borderline személyiségzavar diagnózisa egy végzetes ítélet, mely a reménytelenségbe taszítja az embert. Lehetőséget látok benne, lehetőséget a fejlődésre és arra, hogy a félelmeinkből erőt kovácsoljunk.

Az én szokatlan elmém nélkül nem az lennék, aki vagyok. És unom, hogy a világ azt szeretné, hogy valaki más legyek.


Sam Dylan Finch - transz/queer blogger
Let’s Queer Things Up!