„Azt hiszem ezzel várnunk kell még, amíg jobban nem leszel” mondta a pszichiáterem. 

A szívem egy pillanatra megállt, a lélegzetem elakadt, teljes csöndben ültem ott.
 
Ez volt a harmadik alkalom, hogy nem engedélyezték, belevágjak a melleltávolító műtétembe. A műtétre rettentő nagy szükségem volt, de a mentális egészségem miatt nem tudtam hozzáférni.
 
Ekkorra már jól ismertem ezt a küzdelmet, mert transzként és mentális problémákkal élő emberként – de sok transz barátom nem nagyon tud róla semmit.
 
A metszetelmélet alapú (interszekcionális) feminizmus szerint az identitásunk különböző részei kihatnak arra, hogy mit tapasztalunk az életben, különösen akkor, ha közük van a hatalomhoz és privilégiumokhoz. Például fehér transz emberként nem tapasztalom meg a bőrömön a rasszizmust, és csomó kiváltsággal rendelkezem, azért mert fehér vagyok. Fontos, hogy ezt mindannyian fejben tartsunk magunkkal kapcsolatban, ahogy azt is, hogy ez hogyan határozza meg az életünket. Fontos az is, hogy hogyan lehetünk jobb szövetségesei a színes transz embereknek.
 
Azért akartam megírni ezt a cikket, mert mint mentális problémákkal élő transz ember, én sokszor olyan nehézségekkel találom szembe magam, amelyekkel egy olyan transz embernek, aki nem él mentális problémákkal, soha nem kell megküzdenie. A különböző szolgáltatásokhoz való nehéz hozzáférés vagy a betegségeimmel kapcsolatos tudatlanság megnehezítik a mindennapjaimat, ellentétben a neurotipikus transz emberekkel.
 
Ha minden transz ember helyzetét elő szeretnénk mozdítani, és nem csak pár kiváltságos emberét, figyelembe kell vennünk, hogy mindannyiunk élete igencsak összetett – a metszetelméleti megközelítés nélkül nem fogunk sokra jutni.
 
Ami a mentális problémákkal élő transz embereket illeti, valószínűleg meglep majd, hogy a minket érő nehézségek mennyire komplexek. Akkor most jöjjön egy lista három konkrét akadályról, amelyek jelentősen megnehezítették a helyzetemet.

1. Az orvosaim korlátozták a hormonokhoz való hozzáférésemet<

Amikor először kórházba kerültem a mentális problémáim miatt, a pszichiáter a következőt mondta: „Gondolt már arra, hogy abbahagyja a tesztoszteront?”
 
Ez teljesen ledöbbentett.
 
A hormonjaimat egyszercsak úgy kezelték, mint valami opciót, nem pedig a szerves és szükséges részét annak az egészségügyi szolgáltatásnak, amit transz emberként kaptam. Senki sem akart nekem hinni a kórházban, amikor azt mondtam, hogy a tesztóm nem opcionális, és hogy ha nem kapnám, az csak rontana a helyzeten, nem pedig javítana.
 
Pár órával később, amikor a nővérszobához mentem a gyógyszereimért, a hormonjaim nem voltak ott.
 
„Kell az magának?” kérdezte a nővér. „Nem hiszem, hogy mi tartunk ilyet”.
 
Iszonyat dühösen elkezdtem a jogaimért kiállni – követelve, hogy adják oda a hormonjaimat és fenyegetőzve, hogy beperelem őket. A párom felhívta azt az orvost, aki felírta a hormont, de az elég lemondóan csak ennyit mondott: „Ha nem adják oda Samnek a hormonjait, nem igazán tudom hogy én mit tehetnék”.
 
Másnap végül megkaptam a hormonjaimat, de az orvosok és a nővérek is folyamatosan győzködtek, hogy ne szedjem őket. Teljesen megrémültem, amikor arra gondoltam, hogy a kötelező kórházi kezelésem alatt olyan orvosokra vagyok bízva, akik semmit nem tudnak a transz emberekről.
 
Soha nem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak.
 
Azon gondolkoztam, vajon még hány másik mentális problémával élő transz embernek voltak pont ilyen élményei, és amikor elkezdtem erről nyilvánosan írni, hamar rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen.
 
A pszichiátriai kórházi kezelés célja stabilizálni az embert, hozzáértő és empatikus kezelés révén. De transz emberként, ezek az élmények megtanítottak arra, hogy az ún. „biztonságos tér” teljesen retraumatizálhat minket.
 
Míg a hormonokhoz való hozzáférés nagyon sok transz ember számára nehéz, a mentális problémákkal élő transz emberek különösen sérülékenyek, mert azt gondolják rólunk, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy mire is van szükségünk.
 
Bár ez a hozzáállás elfogadhatatlan, rengetegszer ki vagyunk neki téve.

2. Nem juthatok hozzá a műtéthez

Sok transz ember számára szükséges az orvosi tranzíció (mint ahogy számomra is), és a mentális egészségünk sokszor javul akkor, amikor hozzáférhetünk a számunkra fontos egészségügyi szolgáltatásokhoz. Bár az orvosok többsége mindebben egyetért, én mégsem tudok hozzájutni a műtéthez.
 
Ez egy 22-es csapdája helyzethez vezet a mentális problémákkal élő transz emberek számára: az orvosok azt akarják, hogy eléggé stabilak legyünk mielőtt belekezdenénk bármilyen műtétbe. Sokan viszont nem tudunk stabilak lenni addig, amíg hozzá nem juthatunk ezekhez a műtétekhez.
 
Az orvosok attól félnek, hogy ha a mentális egészségünk túlságosan rossz, nem fogunk tudni gondoskodni magunkról a műtét után, vagy egy nagyobb műtéttel kapcsolat stressz majd valami krízist okoz bennünk. Bár ezek valós félelmek, a túlságosan aggódó orvosok ezt arra használják, hogy megtagadják a transz emberek önrendelkezéshez és testi autonómiájáihoz való jogát. Ez oda vezet, hogy teljes bizonytalanságban kell töltenünk hónapokat vagy akár éveket, és mindeközben képtelen vagyunk hozzájutni azokhoz a műtétekhez, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a mentális egészségünk rendben legyen.
 
Egy barátom, aki skizofréniával és diszfóriával küzd, attól tart, hogy soha nem lesz képes hozzáférni a műtéthez, miután sorozatosan megtagadták ezt tőle, mondván, nem biztosak benne, hogy tudja mire van szüksége és fel tudja mérni mivel bír megküzdeni.
 
A műtétekhez való hozzáférés hatalmas kihívás bármilyen transz ember számára – de a mentális problémákkal élő transz emberek jelentős hátrányt szenvednek, mivel nekünk nem hiszik el, hogy tisztában vagyunk a saját szükségleteinkkel és prioritásainkkal.
 
És a legrosszabb? Emiatt csomó transz ember hazudik az orvosának a mentális egészségével kapcsolatban, vagy egyáltalán nem is kér segítséget, mert attól tart, hogy ez meg fogja gátolni a tranzícióban.
 
A blogom egyik olvasója nemrég írt nekem, hogy nagyon nagy szüksége van antidepresszánsra, de fél ezt meglépni, mert attól tart, hogy ezután nem fog tudni hozzáférni a műtéthez.
 
Ez kifejezetten veszélyes. Hatalmas kockázatnak tesszük ki így a mentális egészségünket, ami ráadásul pont szembemegy azzal, amiért belevágunk a tranzícióba.

3. Az orvosaim nem ismerik az engem érintő kutatásokat – mert nem léteznek

Amikor a tesztoszteron miatt nagyon elkezdett hullani a hajam, Finasteride-t (másik nevén Proscar/Propecia) írtak fel nekem. Nem sokkal később mély depresszióba estem és öngyilkossági gondolataim voltak – így kerültem először kórházba.
 
A kórházban abbahagytam a Finasteride-et, mert nem volt elérhető. Érdekesmód, nem sokkal azután, hogy leálltam vele, teljesen felépültem a depresszióból. Azt gondoltam, biztos az új pszichiátriai gyógyszerek segítettek.
 
Pár hónappal később megint hullott a hajam, gyorsabb tempóbam. Megint megpróbáltam a Finasteride-et.
 
Nem sokkal később, pont mint először, mély depresszióba estem, ami öngyilkossági gondolatokhoz vezetett – másodszorra is kórházba kerültem. Ez alkalommal továbbra is kaptam a Finasteride-et és amikor kiengedtek, még mindig reménytelenül depressziós voltam.
 
Ekkor jutott eszembe először: miután a Finasteride a hormonszintjeimet befolyásolta, lehetséges, hogy ő volt a ludas? Magamtól abbahagytam a gyógyszert. Az orvosaim meglepetésére, a depresszió és az öngyilkossági késztetés pár nap múlva rögtön lejjebb hagyott.
 
A pszichiátereim megdöbbentek, hogy milyen hamar felépültem, amikor abbahagytam ezt a gyógyszert.
 
Az orvosom, aki felírta korábban, bevallotta, hogy általában cisznemű férfiaknak szokta ezt felírni, és nincs elég kutatás arról, hogy a Finasteride pontosan hogyan hat transz férfiakra – főleg azokra, akiknek vannak/voltak mentális problémáik.
 
Bár erről a mellékhatásról még nem hallott az orvosom, azt elismerte, hogy teljesen elképzelhető, hogy a Finasterine és én nem vagyunk túl jó kombináció. „Hiszek neked”, mondta.
 
És joggal hitt nekem. Később kiderült, hogy már létezik kutatás, ami a depresszió, öngyilkossági tendenciák és a Finasteride kapcsolatát vizsgálja, és vannak betegek és hozzátartozóik, akik válaszokat követelnek. Többek közt már egy bírósági ügy is zajlik, amelyben a gyógyszergyárat azzal vádolják a betegek, hogy nem tettek elérhetővé információt erről a lehetséges mellékhatásról.
 
Nem meglepő módon azonban, a kutatás csak cisznemű férfiakra terjed ki.
 
Semmilyen konkrét tudásunk nincs arról, hogy a Finasteride mennyire kockázatos tud lenni transz emberek számára, különösen mentális problémákkal élő transz emberek számára, akik érzékenyebbek lehetnek a hatásokra.
 
Az orvosaim egyszer sem gondolták, hogy ahogy a Finasteride a hormonszintemre is kihat, a mentális egészségemet is befolyásolhatja. És miután nincs róla kutatás vagy precedens, hogy hogyan kezeljenek hozzám hasonló betegeket, én kénytelen voltam felhalmozni egy csomó kórházi számlát és traumát a két kórházi kezelés során – mindkettőt simán meg lehetett volna előzni.
 
Az orvosaim egyöntetűen arra bíztatnak, hogy ne szedjem többet a Finasteride-et.
 
Ez eddig rendben is van, de mi lesz azzal a számtalan transz emberrel, akiknek továbbra is felírják – különösen azokkal, akiknek mentális problémáik vannak/voltak?
 
Megfelelő kutatás nélkül soha nem leszünk képesek pontosan megmondani, hogy mik a veszélyek. A transz emberek - különösen azok, akiket a mentális problémák leginkább sújtanak – továbbra is kapják majd a Finasteride recepteket, anélkül, hogy tudnának az esetleges kockázatokról.
 
A hormonok és a pszichiátriai gyógyszerek nagyon összetettek, és alig van arról kutatás, hogy a mentális betegséggek élő transz embereket hogyan kellene kezelni.
 
Így nem jutunk hozzá megfelelő egészségügyi ellátáshoz, ami figyelembe venné a hormonok és a mentális betegség közti bonyolult interakciókat.
 
Nem vagyok orvos, de rémisztő belegondolni, hogy a megfelelő precedens hiányában minőség alatti kezelést kapunk – ami akár az életünket is veszélyeztetheti.
 
Minden nap kapok e-mail-eket és kommenteket a világ különböző részeiről, amelyben mentális betegséggel élő transz emberek kérdeznek arról, mibe is vágnak bele amikor elkezdik az orvosi tranzíciót.
 
Magam sem tudom a választ.
 
Egyrészt, mert nagyon különbözőek vagyunk és sajátosan reagál a testünk a hormonokra és gyógyszerekre. A szolgálatásokhoz való hozzáférés és az orvosok hozzáértése is nagyon eltérő a különböző régiókban. És őszintén szólva, az a kevés kutatás, ami elérhető, nem igazán hasznos számunkra.
 
Ami biztosan tudok: vannak kihívások és kockázatok amiket nem kutatnak eléggé és a transz közösség nem kap megfelelő ellátást.
 
Csak saját tapasztalatból tudok beszélni amikor azt mondom, hogy a rémisztő és igazságtalan valóság az, hogy általában az orvosaink sem tudják, hogy mibe vágunk bele. Saját magunk kell a minket megillető szolgáltatásokért harcolnunk, ami egy nehéz és ijesztő feladat.
 
Feministaként, biztosan tudom, hogy jobb minőségű szolgáltatásunkat érdemlünk.
 
Ha szeretnénk támogatni a transz közösséget, itt az ideje, hogy a metszetelmélet (interszekcionalitás) legyen a munkánk alapja és azokért is kiálljunk akik a leginkább sérülékenyek, köztük a mentális betegséggel élő transz emberekkel.

Eredeti cikk
Szerző: Sam Dylan Finch
Fordította: Karsay Dodó